Változó viszonyok


Az alábbi beszélgetést, amelynek jegyzőkönyvét erősen rövidítve, szerkesztve adjuk közre az alábbiakban, e tanulmány anyaggyűjtésének fázisában vette fel e kiadvány szerkesztője. Aki emlékeit felidézi PADISÁK MIHÁLYNÉ PAÁL MÁRIA, már 1967-ben a kerület népművelési csoportjánál dolgozott, Czine Mihályné távozása után őt nevezték ki az osztály élére. Szűk egy évtizeddel később átveszi a Csokonai Művelődési Központ vezetését. Erről az időszakról csak ilyen műfajú források állnak rendelkezésünkre, hogy a történések főbb elemeit felidézzük. De a beszélgetések, a papírra vetett visszaemlékezések hangulata, mondatai - amelyek közül nem az egyetlen Padisák Mihályné itt idézett visszaemlékezése, amit beépítettünk, részben kényszerűségből is, a jelen tanulmányba - nagyon is objektív képet rajzolnak azokról a viszonyokról, amelyek között ez a munka folyt. Itt, Rákospalota-Újpalota- Pestújhelyen, s másutt Budapesten, az országban. Az 1970-es éveket írjuk.
" Az Adattár a XV. kerület történetének tanulmányozásához című munka 1969- ben készült el, akkor kezdődött a Fekete-Fehér-Igen-Nem vetélkedő, Budapest felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából rendezték. Az Adattár összeállításához, (én voltam a szerkesztője, a felelős kiadója,) annyicska előzetes adatunk volt, amit a Rákospalotai Múzeumnak évkönyvei jelentettek. (A Rákospalotai Múzeumot 1960-ban alapították jó történészek. Für Lajos kezdte el létrehozni, aki agrártörténész volt, és az évkönyv 1963-tól egészen 1967-ig biztosan megjelent.) ...A vetélkedőhöz meg kellett mozgatni az embereket, mindenkit kikérdeztünk, címszavakat gyűjtöttünk a versenyre, megkerestük a régi tűzoltókat, mindenkit, aki valamit is tudott a kerületről. Mindez alapja lett a következő nagy könyvnek, ráéreztek a dolog ízére az önkormányzatnál (sic! tanácsnál) is, felkértük Czoma Lászlót, hogy szerkessze meg a Rákospalota-Pestújhely tanulmánykötetet, s az is elkészült több mint hatszáz oldalon 1974-re...

1967-ben kerültem a XV. kerületbe, és rögtön az irányító teamhez. Az akkori Tanácsnál kezdtem el dogozni. A népművelési csoport két főből állt, Czine Erzsikéből és belőlem. Felügyeltük az intézményeket, akkor még odatartoztak a Szabó Ervin könyvtárak, a klubszínházak és hát értelemszerűen a XV. kerület legnagyobb (közművelődési) intézménye, a Csokonai Művelődési Ház. Amire vissza tudok kristálytisztán emlékezni, azt sorolnám neked, azt, mit is találtam 1967-ben itt az Eötvös utcában! Egy meglehetősen lepusztult, sivár épületet, körülbelül azt a házat láttam, amit az ipartestület 1912-ben megépített. Az előtérből balra nyílt a nagyterem és a mellékhelyiségek, jobbra az irodák, és innen, az irodáktól egy folyosó vezetett a kisteremhez, ezt használták arra, hogy kártyázzanak, ezt használták arra, hogy vasárnaponként a Marton bácsi vezetésével a bélyeggyűjtők összegyűljenek. Különféle nyugdíjas találkozóknak is itt adtak helyet. Volt az udvaron egy használaton kívüli, csak nyomaiban látszódó tekepálya, ahol valamikor még a szebb, az ipartestületi időkben tekézni is lehetett, de valahogy ez akkoriban polgári csökevénynek tűnhetett, mert nem engedték helyreállítani. Ami működött ebben az intézményben, amit én itt találtam, az a bélyeggyűjtő kör volt. Minden vasárnap 9 órától délig üzemelt, szó szerint öregurasan, mivel ide csak férfiak jártak. Velük párhuzamosan a vasárnap délelőtti órákban működött a kártyaklub. Szombat délutánonként ősztől tavaszig a nagyteremben bálok voltak, hétköznaponként, főképpen a hétvége felé pedig társastánc tanfolyamok zajlottak. Bán Hédi volt ott akkoriban a művészeti vezető, és ő nagy gonddal navigálta ezeket a programokat. Hédihez tartozott még a zenei műveltség is. Akkor kezdett el a Tavasz Kórus működni a Csokonaiban, úgy a 60-as évek vége felé, Cseszka Edit vezetésével. Edit pedagógus volt a szomszédos, a Csokonaihoz legközelebb eső, a Rädda Barnen utcai zenetagozatos iskolában...

Nagyon középszerű élet folyt ebben a művelődési házban, a hagyományos dolgok, de nem is nagyon adtak másra lehetőséget a terek. A nagyterem színházterem volt, abban hébe-hóba sorra kerülhettek színházi előadások. Ha nótaest volt, az nagyon-nagyon ment, megtelt a nézőtér. Az előadásokon főleg mezőgazdasági ismeretterjesztés folyt, a TIT-től rendelték a programot és az előadót. Rákospalota Öregfalu része ugyanis még akkor is falu volt, ahol az emberek a mezőgazdaságból éltek. Amikor én odakerültem, a téesz tagjaiként dolgoztak persze. Fót felé Rákospalota határa mezőgazdasági terület volt, nagy kertekkel, nagy házakkal. Ezekre a mezőgazdasági ismeretterjesztő előadásokra valós igénye volt az ott lakóknak. Kiszálltak olykor színházak is, a József Attila, a Déryné. Hozzátartozott a ház alaptevékenységéhez a hagyományos rendezvények szervezése: augusztus 20-án az ökörsütés, búcsú, különféle szabadtéri rendezvények, mint például május elseje, a szüreti bál, szüreti felvonulás. Amikor én '67-ben elkezdtem dolgozni a XV. kerületben, Bojti Irén volt a művelődési ház igazgatója. Nem tudom, mit örökölt, én csak az ő munkáját és a keze által navigáltakat tudom megítélni, amivel én fiatal, kezdő, ambiciózus népművelőként nagyon elégedetlen voltam. Ennek az elégedetlenségemnek egészen komoly mértékben hangot is adtam. Tulajdonképpen egy év küzdelme után megváltunk egymástól, kerestem és találtam egy embert, aki megpróbált egészen új programokat, stílust hozni a ház életébe. 1969 tavaszától volt a Csokonai és a művelődési központ igazgatója Gerő Lóránt. Míg rá nem kényszerültem arra, hogy tőle is megváljunk. De ez a 80-as évek eleje, és ebben a lépésben határozottan politikai nyomás öltött testet, nem szakmai oka volt a váltásnak...

Gerő alapvetően maga is a meglévő tevékenységi formákra támaszkodott, de ambiciózusan felújíttatta a házat. Nem bővült ugyan az intézmény, ám a kopottság, avíttság érzése nem kísértett, és - például - nem egészen egy év alatt a Tavasz kórusból ismert kamarakórus lett. Vissza kell kanyarodnom a Fekete-Fehér- Igen-Nem vetélkedőhöz ismét ezzel összefüggésben, mert hogy ebből az alkalomból a kerületi zeneszerző, Karai József kerületi tárgyú kórusművet komponált Cseszka Edit kérésére. S hogy ezt a tárgyhoz illő méltósággal elő tudjuk adni, Gerő Lóránt hozzájárult ahhoz, hogy ne a gyerekek által otthonról felvett sötétkék szoknya vagy fekete szoknya fehér blúz legyen a kórus öltözéke, készüljön külön fellépő ruha a kar tagjainak. Kotta is kellett. Miután azt szerettük volna, hogy 1970-ben, Budapest felszabadulásának és a kerület felszabadulásának évfordulójára a kórusművet előadják, elkészítettük a ruhát. 34 tagja volt akkor a Tavasz kórusnak. Háromszáz és egynéhány forintba került akkor a ruha anyaga egy-egy személyre számolva. Azt is elintéztük, hogy valakik helyben varrják meg, emlékeim szerint nem került az egész többe, a kottával együtt, harmincezer forintnál. Szegény Gerő Lórántnak ezzel kezdődött meg a vesszőfutása, mert ilyen "hallatlan" kiadásról merészelt dönteni. Ez valami olyan pazarlásnak számított az akkori politikai vezetés szemében, ami miatt nagyon is indokoltnak gondolták: most már minden lépését szigorúan ellenőrizni kell. S miután én voltam a népművelési csoport vezetője, velem felügyeltették ezt a "gyanús" embert...

Gerő Lóránt túl azon, hogy a házat esztétikailag rendbe hozta, hogy a kórust hatékonyan működtetette, a kerületet bekapcsolta a fővárosi népművelés vérkeringésébe. Előtte talán azt se tudták a szakmabeliek Budapesten, hogy van XV. kerület, s hogy ott él és dolgozik a Csokonai. Szakmailag jó színvonalú házat hozott létre. Segítői is jók voltak. Ott dolgozott a házban Kovács Magdi, akkor zongorakísérő is volt, de a művészeti tevékenységet is segítette, kulturális műsorokat szervezett. (Sokkal később önállósította magát, és mint Kovács József felfedezője vált ismertté.) A kórus rövid időn belül már nemzetközi versenyeken is indult. Tulajdonképpen talán éppen ez a siker fogta vissza a politikai vezetés kezét, hogy a Gerő Lóránt nyakát nem kell mégsem kitekerni egészen. Látnivaló volt, hogy jönnek az eredmények. Kitűnő színjátszótársulatunk működött Éless Béla vezetésével, a tudományos ismeretterjesztés sokat fejlődött, társadalomtudományi témákat is feldolgoztak az előadások, ami akkor úttörő próbálkozásnak számított. Össze tudtunk szedni itt erőket helyben is, mert végül is annak a két nagy munkának, az Adattár és a Rákospalota - Pestújhely tanulmánykötet megszületésének az lett az eredménye, hogy az addig teljesen befelé fordult helyi értelmiséghez el lehetett jutni. Hitelük lett a népművelőknek, akik a kerületben dolgoztak. Ebbe a pozitív folyamatba kellett volna beilleszteni azokat a lépéseket, amelyeket az tett szükségessé, hogy a hatvanas évek végén kezd fölépülni Újpalota. De bár épült-épült, majdnem megduplázódott a kerület lélekszáma, népművelőt erre a területre nem delegáltak, még mindig a Csokonaiban, a Zalkában dolgozók láttak el periférián lévő intézményeket, és a legnagyobb sajnálatunkra nem tudtuk elfogadtatni a helyi vezetéssel, hogy ott kell lennünk tulajdonképpen az új helyszínen, Újpalotán fizikailag is, sokáig ezt a törekvést a legkevésbé sem akceptálták. 1974-ben aztán végre megnyílt a Frankovics Ifjúsági Ház...

Ha egy intézmény a periférián van, tudható, hogy azok látogatják, használják majd, akik mentálisan vagy valamilyen más tekintetben maguk is a periférián élnek. Miközben a kerület vezetése elvárta volna, hogy ez a ház - egy családi ház egyébként, amit a lakótelep építésének előkészítő fázisában még szanálásra ítéltek, kiköltöztették a lakóit, de végül állva maradt -eminens intézmény legyen, de ez, törvényszerűen, rossz ház lett. Sok-sok vezetője volt, eleinte jobbak, de ahogy épült lefelé az odajárók köre, úgy volt egyre nehezebb megfelelő vezetőt keresni. Pedig a 70-es években még egészen normális programok is voltak, Péterfi Feri is dolgozott itt például, a ház telke melletti felüljáró lábazatában vetítővásznat feszítettek ki, vetítettek. Piknikeket tartottak, összeszedték tanfolyamokra a kismamákat. A legnehezebb időszak a Győri Péter vezetése mellett abszolvált néhány év volt. Akkor, a hetvenes évek vége felé, a drogozás bűnüldözéssel fenyegetett bűnnek számított. A 80-as évek első felében már kifejezetten jellemző volt a Frankovics közönsége körében a szó szerint is minősíthető bűnözés. Elértük a mélypontot. Közben, a hetvenes évek vége felé, az idő tájt, amikor már valami kis funkciót át tudott venni az Újpalotai Szabadidő Központ (USZIK), a kerületi közművelődésnek Újpalotán kicsikart új, saját épülettel sem rendelkező közművelődési intézménye, működött a Doktor Sándor (ma Szűcs István utcai) úttörőház is, és persze a Csokonai meg a rossz hírű, de mégis létező Frankovics, a kerület elérkezettnek látta az időt, hogy bezárja a leromlásának végső stádiumába került Zalkát...

De térjünk vissza Gerő Lórántra és a Csokonaira. Vezetésével a ház kezdett úgy működni, hogy tisztességes bevétellel is számolhatott. Egyfelől úgy, hogy a nagyteremért politikai rendezvény esetében is megpróbált pénzt kérni, ami megint hallatlan dolog volt. Szálka a politika szemében, megint egy majdnem megbocsáthatatlan bűn volt. Pénzt hozott az az ötlet is, hogy saját nyomdát alakítsanak ki a házban, de hogy ez is egy merész és nem rendszerkomform elgondolás volt, arra elég példaként említeni, hogy május elseje előtt még a stencilgépeket is begyűjtötték szokásosan. És ehhez képest: valaki nyomdagépet akar üzemeltetni?! Lóránt mégis megcsinálta, valami leselejtezett öreg berendezéssel kezdte, s bevételt termelt a Csokonainak. Közben azonban újabb aknákat telepítettek a harcmezőn, előbb-utóbb Gerőnek valamelyikre rá kellett lépnie. Az USZIK önállósulási törekvései körüli viharok és az Újpalotaiak Baráti Köre Egyesület félig törvényes megalapítása volt végül az oka a menesztésének2. Péterfi Feriék minden erővel arra törekedtek, hogy a XV. kerülettől - a Csokonai Művelődési Központtól - elszakadjanak. Kétségtelen: szemléletükben teljesen mást képviseltek, mint a Gerő Lóránt vezette művelődési ház. Elszakadási törekvésüket az is motiválta, hogy a politikai vezetéstől is markánsan eltért a látásmódjuk, szemléletük. Az a küzdelem, amit az USZIK az önállósodásáért folytatott, Gerő Lórántnál konfrontálódott. Ellene kellett végül a nyugdíjaztatásával záruló fegyelmi eljárást indítanom. Valójában a közvetlen kiváltó ok az Újpalotaiak Baráti Köre Egyesület megalapítása volt. Hol vagyunk még az egyesületi törvénytől? Igazi civil kezdeményezés, egy olyan világban, amelyben még minden kezdeményezést a politika ellenőriz és koreografál. Csakhogy ez a szervezkedés, amikor a kerület vezetése találkozik a ténnyel, már talál magának külső támogatókat. Pozsgay Imrével az élen, aki ugye azt hangoztatta, hogy a helyi Hazafias Népfront nem lehet hullámtörője a helyi kezdeményezéseknek. Így aztán a helyi politikai vezetés nem is akadályozta meg a szervezet létrejöttét. De pártfegyelmit indított Gerő ellen, aki "megengedte", hogy "idáig fajuljanak" a dolgok, az "ő intézményén" belül. Hiszen az egyesület a központhoz tartozó USZIK kezdeményezése volt. Mert ők, Péterfi Feriék, olyan, mondjuk így: cseppet sem "rendszerkomform" emberek voltak, akik hajlandók voltak az utcákra, a terekre, a házakhoz kimenni, végigjárni Újpalotát. Összetrombitálni őket a fúvószenekarral, felvinni a vetítőt a háztetőre, a képet az emberek közé, monstre demonstárciókat szervezni, ügyeket felkarolni.
2. A visszaemlékező e ponton téved. Az Újpalotaiak Baráti Köre megalakításának gondolata 1983-ban vetődik fel, az egyesület 1984-ben alakul meg. (ld. USZIK anyag később). Ezekben az években - mint ezt később említi is - ő maga az igazgatója a Csokonainak, tehát Gerőt már korábban el kellett, hogy küldjék.

Ez már az új világ szelleme, s egyenes utat nyit a rendszerváltásig. Nem vitás, ezt mint fenyegetést megértették a régi politika gyermekei és gyakorlói, de ahhoz, hogy útját állják, nem volt elég erejük már...

Még egy kérdést érintenünk kell a konfrontációk számbavételénél. 82-83-ban már én voltam a művelődési központ vezetője, és éppen Péterfi Feriék nyitották ki a szememet arra, hogy milyen súlyos következményekkel járna, ha a tanács véghez vinné akkor született ötletét, megszüntetné a Rákospalotai Múzeumot. 1960 óta működött az Öregfaluban, egy valamikori népiskolában, s igaz, hogy vizes volt, igaz, hogy dohosodott a raktár, hogy nem volt pénz a bővítésére, de népszerű intézmény volt, s most az épületet szanálásra jelölték ki. Az Újpalotai Szabadidő Központ minden népművelője harcosan hangoztatta: ez megengedhetetlen. Érezték, hogy ez egy olyan intézmény, amibe bele lehet kapaszkodni. Meg is tették, bele is kapaszkodtunk. És ugyan elértük azt, hogy megmaradt az épület (persze a gyűjteményt már akkor raktárba dugták), de sajnálatos módon nem tudtuk, hogy ezzel megint súlyos érdekeket sértettünk, mert az épület szanálásáért a Tanács már felvette a pénzt. Azt pedig vissza kellett fizetni a fővárosnak. Ez volt az utolsó csepp a pohárban."

A Gerő Lóránt igazgatói közreműködésével, a nevével fémjelzett időszak jellemzését szemléletes pontossággal idézi elénk Padisák Mihályné visszaemlékezése, aki maga vette át a Csokonai vezetését 1982 és 1984 között, azután hogy Gerőt - átmenetileg, legfeljebb egy évnyi időtartamra, 1978 és 1979 között -, a korábbi igazgatóhelyettes, Török Virág váltotta a központ és a Csokonai igazgatói székében. Az ő, Török Virág munkájának és - többek között - a palotai cigányok közművelődéséért tett erőfeszítéseinek sincsenek írásos nyomai, de szerencsére megőrizte az emlékezet.

"Ezerkilencszázhetvenkettő, június elején kerültem Budapest, XV. kerület, Pestújhelyi úti általános iskolába, képesítés nélküli tanítónak. Az volt a feladatom, hogy szeptemberre, az iskolakezdés idejére, "iskolázzam be" a rákospalotai és a pestújhelyi cigány gyerekeket.

Az első napokban, hónapokban a legnagyobb problémát az jelentette, hogy hogyan kerülök Csepelről Rákospalotára. Soha nem jártam korábban Rákospalotán, de viszonylag pontos és fontos kiindulási pontnak tekinthettem azt a pár nevet, amelyekkel a pestújhelyi úti iskola rendelkezett. Körbe jártam a kerületet, meglátogattam azokat a családokat, akiknek ismertem a címét, de semmi többet. De nem is igen lett volna másra időm. Ugyanis a Pestújhelyi úti iskola éppen költözés alatt állt. A Pestújhelyi útról átköltözött az akkor nagyon modern és vadonatúj Újpalotai épületbe, a Kavicsos-köz 4. szám alá. Az egész nyarunk azzal telt el, mind a nyolcvanöt tanárnak és tanítónak, hogy szeptemberre "üzemképes", indulásra kész állapotba hozzuk a "Lila" iskolát, Újpalota első oktatási intézményét. A nyár folyamán sikerült jó kapcsolatba kerülnöm a kerületi Vöröskereszt titkárával, aki "bevitt és bemutatott" a kerületi Tanács elnökének, illetve a szociálpolitikai osztály dolgozóinak. Jó kapcsolatba kerültem a kerület különböző vezetőivel. Így és ekkor ismerkedtem meg a Csokonai Művelődési Ház vezetőjével és Török Virággal, a ház igazgatóhelyettesével.

1972. augusztus végére a vöröskereszt és a tanács segítségével szinte a teljes cigány lakosságot sikerült feltérképezni. Érettségi előtt álló fiatal cigány ember voltam, aki még csodák csodájára országos lapokban (Nagyvilág, Világosság) is megjelent cigány és magyarnyelvű verseivel. Kuriózum és csemege voltam, csodabogár. Nem a cigányok között, a nemcigány értelmiségieknek. Szívesen segítettek. A cigányok értetlenül néztek rám, amikor azt mondtam, hogy tanító vagyok, és én fogom az ő gyerekeiket tanítani. Nem hitték el. Nem is küldték el gyermekeiket iskolába, sem az évnyitóra, sem az első tanítási napon. Egyedül ültem (életemben először a katedrán). Tíz óra is elmúlt, amikor kénytelen voltam jelenteni az igazgatónőnek, hogy egyedül vagyok az osztályban, amit akkor "Iskolaotthonos Cigány Osztály"-nak aposztrofált a tantestület. Nem csinált belőle nagyobb gondot, rám parancsolt, hogy menjek el a családokhoz, és hozzam be a gyerekeket az iskolába. Nyakamba vettem a kerületet, és délre összeszedtem vagy tíz gyereket. Megkezdtük a tanulást.

Ettől kezdve minden reggel, Csepelről jövet, végigjártam a cigánylakásokat, összeszedtem a gyerekeket, csapatostól mentünk be az új és szép lila színű iskolába. Általában mindig csak a második, harmadik órára értünk be. Egy félévet tanítottam úgy, hogy: Csepel > 52-es busz > gyorsvasút > 6-4-es villamos > 7-es busz > 24 vagy 70-es busz, cigánygyerekek > iskola. Lassan-lassan megszoktuk egymást. Mármint a gyerekek és én. A szülők továbbra sem hitték el, hogy nem rendőrségi besúgó vagyok, csak éppen az iskolán, a gyerekeken keresztül próbálom becserkészni őket. (Hogy miért éppen rendőrségi besúgónak gondoltak, ma sem tudom.)

Tavaszi szünet után már csak nagyon ritkán kellett összeszednem a gyerekeket. Akkor, ha a teljes cigányközösséget érintő esemény volt a kerületben. Ha férjhez ment vagy ha megnősült valamelyik fiatal, ha meghalt valakinek a rokona (egyszer fordult elő az első évben), esküvő már az első évemben is több volt Rákospalotán. A Péteréstyó család nagyon kiterjedt família most is, szinte az egész Észak-nyugat Magyarországon el és kiterjedt kompániát alkot. Öt esküvőt tartottak 1972-ben. Ilyen alkalmakkor kivétel nélkül egyetlen gyerek sem jött iskolába. Egy-két nappal az esemény előtt, és egy-két nappal az eseményt követően. A temetésre én is elmentem. Így illik oláh cigányok között. De virrasztani nem mentem el. Mondanom sem kell, nagy problémát jelentettek ezek az "iskolai szabadságok" az iskolavezetésnek. Én kevésbé lepődtem meg, inkább természetesnek tartottam, hiszen saját családomban is ez volt az elfogadott norma. Azt nem tudtam, hogyan győzhetem meg az igazgatónőt meg a kollégákat arról, hogy ez ellen a szokás ellen nem érdemes semmilyen eszközzel sem "intézkedni". Másként kell ütemeznünk a tanmenetünket. Szerencsénkre ezt lehetővé tette az iskolaotthonos oktatási rendszer.

A szülői értekezletekkel viszont következetesen bajban voltunk. Hat bivallyal sem lehetett egyetlen szülőt sem behívni az értekezletre. 1972 novemberében, az utolsó negyedévi szülői értekezlet előtt, azt üzentem a szülőknek, hogy jöjjenek el az iskolába, mert cigányklubot szervezünk. Hangszert hozhatnak? - kérdezték többen is az osztályból. Természetesen nem mondhattam nemet. Hozhatnak, persze. Az adott napon már órákkal az utolsó óra előtt megtelt a hatalmas iskolai aula cigány felnőttekkel. Tamburákkal, gitárokkal, ceglédi alumínium kannákkal. Még csörgődobot is hoztak magukkal. Hatalmas lármát, ricsajt csapva az iskola dísztermében. Kétségbeesettem rohantam az igazgatónőhöz, hogy ilyenkor mit lehet kezdeni ennyi emberrel. Azt válaszolta a legtermészetesebb hangon, vigyem be őket az osztályba. Még a radiátorokon is cigányok lógtak, annyian lettünk az osztályban.

Természetesen meg sem mertem említeni, hogy eszembe sincs klubot rendezni az iskolában. Azt meg pláne nem, hogy csak szülői értekezletre hívtam be őket az iskolába. Este tízig táncoltunk, zenéltünk, énekeltünk. Így és itt készültünk az első közös iskolai karácsonyra, és attól kezdve minden héten csütörtökön tanítás után az iskola cigányosztályában. Török Virágot kerestem meg, merthogy azért ennyi embert bevinni egy osztályterembe az iskolába, mégsem a legjobb megoldás.

Az akkori Csokonainak volt Pestújhelyen egy fiók-háza, a József Attila Művelődési Ház, a "Jakó", itt rendeztük meg az első Rákospalotai Cigány Karácsonyt. A "zenekari együttes" is itt és ekkor kapta a Rom Som nevet. Az együttes első generációs tagjai természetesen Péteréstyók voltak. Felnőtt, családos férfiak. Azt gondolom, megérdemli mindegyik, hogy név szerint is megemlítsem őket: a prím tamburás Laci, öccse, Csomi volt az áduricás, Littya, a nagybátyjuk volt a bassz tamburicás, és sógoruk, aki nem Pétréstyó família, volt az ádurica=bundos nagybőgős. Azóta sem láttam bundos nagybőgőt. Hatalmas sikerük volt. Ott, a Jakóban látta és hallotta őket először a nagyközönség. A karácsonyfát a színpad közepére állítottuk, eszünkbe sem jutott, hogy a színpad másra fog kelleni. A karácsonyfa alatt mondták el az elsőosztályos, különböző korú gyerekek az iskolában tanult verseket, énekeket cigányul és magyarul. Ezen az esten jelentkeztek a másodgenerációs fiúk és lányok, elsősorban tánccal és énekkel. Itt jelentkezett a minden idők legtehetségesebb tamburicása, egy tizenéves palotai cigány fiú, a Móka, a későbbi együttes vezetője. Modorával, kellemével, zenei virtuóz tudásával, és természetesen fiúi szépségével mindenkit: cigányt, nemcigányt meghódított. Rövid időn belül Móka lett a legfelkapottabb "zenész" Budapesten. Egy filmforgatás kapcsán, amit az NSZK-ban élő Görgey Margit forgatott Magyarországon, külföldön is ismert lett a Rom Som együttes. Meg is hívtak bennünket a Német Szövetségi Köztársaságba, majd Dedinszky Erika révén Hollandiába is.

A következő évben, 1973-ban "Rom-ba" dőlt a Jakó. Így, és ekkor "vitt be" bennünket Török Virág a Csokonaiba. A Csokonaiban élte fénykorát a Rom Som cigányklub, amely komplex módon (már akkor, 1973-79-ben) próbálta "megoldani a cigánykérdést". Legalábbis megkísérelte, a cigányság belső erőit híva segítségül. Török Virág, aki ekkorra már a ház igazgatója lett, erején felül foglalkozott mind a klubbal, mind az együttessel. De ma már azt gondolom, sokkal inkább a felnőttoktatás foglalkoztatta. Az a cigány felnőttoktatás, amely "tanulótársává tette, tanulópárrá egyszerűsítette az anyát a lányával, a fiút az apjával". Így jött létre az a szülői együttérzés fiúval, lánnyal, amely saját bőrén tapasztalta, hogy a tanulás nem időtöltés, nem játék, hanem komoly és felelősségteljes munka. A kérdés megoldása azóta is várat magára. Azt gondolom, nem véletlenül.

Természetesen ettől kezdve többet foglalkoztam az együttes köré szervezett Rom Som klubbal, a klub felnőttcigány oktatást szervező és oktató iskolájával. Egy idő után majdnem minden szülőt beiskoláztunk Török Virággal a felnőtt iskolába. Az volt a motiváció, hogy az általános iskolát összekötöttük a gépkocsivezetői tanfolyammal. A rákospalotai cigányok akkor is és ma is elsősorban kereskedelemből, régiség-kereskedelemből éltek és élnek. Jól jövedelmező foglalkozás! Már a hetvenes évek elején is az volt, sőt! A régiség-kereskedelem sok utazást kíván. Ezért volt szüksége minden rákospalotai, rákosszentmihályi és zuglói cigánynak a jogosítványra. 1975-re majdnem több tanulónk volt a felnőtt cigányosztályban, mint a Lila iskolának cigány gyermektanulója.

1975-ben megjelentettük a Rom Som kétnyelvű folyóiratot, melyben cigány írók írásait közöltük cigány és magyar nyelven. A kiadvány részben műsorfüzetként szolgált, ahol a közművelődési programok mellett a felnőttoktatásról is hírt adtunk. Ez volt az első magyaroszági cigányklub, és ez volt az első magyarországi kétnyelvű, cigány-magyar újság.

A Rom Som klub, a Rom Som együttes és a Rom Som cigányújság gyakorlatilag 1978-ig működött. Ugyanis 1978-ban Farkasinszky Lajos, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese magához rendelt engem is és Török Virágot is, aki a Rom Som újság kiadója volt, és ránk parancsolt, hogy kérvényezzük a lap működtetését. Engedélyeztessük megjelentetését. Kérdésünkre, hogy kihez, hova írjuk az engedély iránti kérelmünket, azt válaszolta, hogy hozzám. Megírtuk. Nem engedélyezte. Így bukott el az első magyarországi cigányklub, az első magyarországi cigány folklór együttes, és így bukott el az első magyarországi cigányújság 1979-ben." (Lejegyezte CHOLI DARÓCZI JÓZSEF költő, az egykori "Iskolaotthonos Cigány Osztály"-tanítója, a Rom Som vezetője)

A periódusnak nagyjából a közepén kelt az a vizsgálati jelentés (Budapesti művelődési otthonok 1975. őszi felügyeleti vizsgálata. Összeállította: Andrássy Mária, Koncz Gábor), amelyet a szakmai felügyeleti szerv, a Népművelési Intézet készített a budapesti művelődési otthonokról (hogy a jelentés miért viseli felzetén a "bizalmas" minősítést, az maga is korképet tükröző, s ezért külön említésre érdemes mozzanat). Megállapításai üzenetét az egész, nagyjából tíz éves periódusra kiterjeszthetjük.

"A kerület lakossága jelenleg 110 ezer, (5 év alatt duplája!), 60 %-a munkás. Az üzemek dolgozóinak csak 20%-a kerületi lakos (80%-a más kerületben lakik, és sok a bejáró). Az üzemek közművelődési adottságai vérszegények. A művelődés a területen biztató. A felnőttoktatás erőteljes. A Művelődési Ház (ig.) 2 teljes iskolát bérel: a Dózsa György Gimnáziumot (heti 4 napon) - a Petőfi Közgazdasági Szakközépiskolát (heti 2 napon). A gimnáziumi előkészítőre, nyelvtanfolyamra kb. 300-350 fő jár. Többségük munkás. Klubszerű (ismeretterjesztő, vitadélutánok) munkásművelődés indult be (szerény mértékben), 18 pártkörzet helyiségében (átlag 50-60 fős lesz). Intenzitásuk helyi kezdeményezőkészségtől függően változékony. Dicséretes az alapelv, a pártkörzetekben ne csak nyugdíjas klubok működjenek. Az üzemi művelődés megalapozása most folyik. A közművelődési káderek képzése megindult: 3 csatornán. Tanfolyam 14 vállalat 46 aktivistájának. Marxista esti egyetem 17 üzem. Politikai gazdaságtan. Üzemi szemináriumok a művelődésről. Megindult a szocialista brigádok segítése: módszertani anyagok, segítő látogatások, vetélkedők. De a brigádok művelődési igénye, színvonala heterogén, vállalásuk gyakran formális (1-1 mozilátogatás, színház, fehérasztal). A brigádok közti eredmények mérése is irreális. Két munkásszálláson a Népművelési Intézet segítségével kísérlet folyik a munkásművelődés tartalmas formájának kialakításáról. A munkásművelődés egyik lehetséges bázisa a Landler Művelődési Ház, a "senki földjén", Rákospalota és Újpest között. Jó a könyvtármunka és hatásos a felnőttoktatás. Kevés a szakkör. Zárt jellege miatt nincs területi befogadása: főként az üzemi ünnepségek, vállalati rendezvények gyűlések színtere. Az üzem 80 %-a bejárómunkás. Várakozásra sokan veszik igénybe (biliárd, ping-pong), de rendszeres foglalkoztatásuk megoldatlan. Kár, hogy ebédidőben a könyvkölcsönzést leállította az üzem vezetősége."