A Trafó - Kortárs Művészetek Háza
Szabó György

A TRAFÓ - KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA

A Trafó - Kortárs Művészetek Háza

A Trafó Kortárs Művészetek Háza létrejötte organikus folyamat eredménye, hoszszú és összetett fejlődés fontos állomása. Megszületését a magyarországi politikában végbement demokratizálódás és az ezzel járó művészi szabadság kiteljesedése kényszerítette ki.
      A Trafó 1998-as megnyitását követő évtizedet a kulturális élet gyors és gyökeres átalakulása jellemezte. Befogadó intézményről lévén szó, a folyamatosan változó környezet messzemenően és azonnal hatott a fiatal intézmény működésére és az általa felvállalt célokra. Az újabb és újabb kihívások fokozott alkalmazkodási készséget kívántak meg a Trafótól, újabb és újabb eszközök beemelésére késztetve az intézményt.
      A Trafó sok szálon futó története döntően a nyolcvanas évek változásaival kezdődött, de egyes fejezetei a hatvanas évekhez nyúlnak vissza.

A Trafó
A Trafó - Kortárs Művészetek Háza műemlék jellegű homlokzata


Az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubját (FMK) 1960-ban nyitotta meg a Fővárosi Tanács a hazai értelmiség számára. A klub fokozatosan a budapesti fiatal művészértelmiség találkozóhelyévé, legendás klubjává vált. Kezdetben csupán szokatlan utakat kereső művészeti törekvések és gondolatok színtere volt, ahol a szakmai diskurzusokat az átlagosnál nagyobb szabadság jellemezte. Különös, zárt világ volt ez, a korabeli viszonyok között szokatlan, kivételes szabadságot biztosított a klub tagjainak. Az FMK életében fokozatosan a művészi szabadság lehetőségeinek megtapasztalása vált mindinkább központi kérdéssé, ez aztán szinte törvényszerűen vezetett az avantgárd és underground művészet megjelenéséhez. Kiállítások, koncertek, performanszok és különféle művészeti akciók zajlottak két kiállítótermében és híres oszlopos nagytermében. Népszerűségét fokozta reggelig nyitvatartó, kiváló konyhájú étterme. Az FMK hamarosan a magyar művészeti élet fontos szentélyévé vált. És, bár a klub és a politika viszonyát egészen a 90-es évekig a szinte állandósult kötélhúzás jellemezte, melyben hol a művészek, hol a politika érvényesítette érdekeit, a hatalom az FMK esetében valójában megtűrte az alkotói és a közéleti lét szabadságának olyan fokát, amire másutt esélyt sem adott. Bátran kijelenthető, hogy a Fiatal Művészek Klubja a korabeli viszonyok között monopolhelyzetben volt. Az FMK egészen a rendszerváltozásig fennmaradó legendáját, különös vonzerejét szellemi és művészi progresszivitása mellett minden bizonnyal ennek a különös, kívülről titokzatosnak tűnő légkörnek köszönhette. Ez a hermetikusan elzárt, belterjes világ sok "külső" vendég számára megközelíthetetlen maradt.
      A szabadság beköszöntével a klub helyzete gyökeresen megváltozott, és szinte azonnal elveszítette különleges státuszát. A Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága gyorsan felismerve e tényt, a szakmai terület rendezését tűzte napirendre az FMK megújításának igényével.


A Trafó megalakulásának másik fontos előzménye a Petőfi Csarnok (Pecsa), a Fővárosi Önkormányzat Ifjúsági Szabadidős Parkja, első munkahelyem. Szakmai szempontból meglehetősen heterogén tapasztalattal és tudással rendelkező szervezői csapat kezdte meg munkáját itt Lehel László vezetésével 1985-ben. Ebbe a csapatba kerültem be frissdiplomásként, 1983-ban végeztem a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen, azaz a Közgázon. Hogy hogyan kerül egy közgazdász a művészet közelébe? Minden a Közgáz klubban kezdődött, ahol az egyetemi tanulmányok mellett önkéntesként dolgoztam. Pont ez alatt a négy év alatt a klub - elsősorban anyagi okokból - kényszerű profilváltáson ment át. Míg egyetemi éveim első két évében a progresszív mellett sok kommersz esemény helyszíne volt, azt követően a kísérleti és underground kultúra került előtérbe, amivel a klub presztízse számottevően megnőtt. Igazi értelmiségi találkozóhellyé formálódott, egyre inkább szembefordult a vezető esztétikai kánonnal, és mind több konfliktust vállalt fel a politikai elittel szemben. A vitákat a klub vezetője, Jobbágy Gyula vívta meg, több-kevesebb sikerrel. Sosem lehetett tudni, hogy egy program engedélyezése során éppen hova billen a tűrés és tiltás hintapolitikáját folytató hatalmi libikóka. Ennek köszönhetően nem léphetett fel a Beatrice, betiltották a Pilvax egyes estéit, amelyen társadalmi, szociológiai és politikai kérdéseket vitatott meg a diákság hétről hétre. Mindennaposak voltak összeütközéseink a nemzetközi jazz-életet saját gebinjévé züllesztő Kis Imrével, aki akkoriban a Magyar Rádió jazz zenei szerkesztője volt. A konfrontáció csúcsa a BEFŐT100 rendezvény lett, amikor a nyilvános nagygyűlésen a KISZ101 monopolhelyzete vált éles vita tárgyává.
      A tapasztalatszerzés és a szervezés szakmai titkainak megismerése mellett e pár évnek köszönhetem a felismerést, hogy az a fajta művészeti élet, amit itt bemutattunk, nem csupán egyetemi szubkultúra, és a diákságnál szélesebb rétegek ízlésének is meg kell feleljen. Ekkor határoztam el, hogy a tanulmányok befejezése után mindenképpen folytatni akarom ezt a munkát, és továbbra is részese akarok lenni annak a közegnek, amiben forogtam, és ahol jól éreztem magam. Azzal a meggyőződéssel kerestem állást, hogy ennek a szellemnek máshol is helye van. A Petőfi Csarnok ennek az elképzelésnek adott teret.
      Egyetemi aulához hasonló méretei miatt a Petőfi Csarnok azonnal kezelhető térként jelent meg számomra. Pénz hiányában a tér inspiratív szelleme formálta a rendezvények profilját. Kezdetben uderground, indie és ipari zenék kerültek a programba és a 180-as Csoport, akik a minimal zene hazai népszerűsítése mellett kötelezték el magukat. Berger Gyula és Angelus Iván személyében a táncművészet is hamarosan bekopogott az ajtón. A 180-as Csoport barátja, tanácsadója és esetenként közreműködője, Forgách Péter ajánlásával az első külföldi táncmű is színpadra került az Amerikában élő Yoshico Chuma and the School of Hard Knox jóvoltából. Az előadáson megjelenő közel hatszáz főnek köszönhetően az esemény különös jelentőségre tett szert, hiszen először történt meg, hogy egy kiemelt fővárosi intézmény helyet és nagy nyilvánosságot biztosított egy, a magyar közönség számára alig ismert, ezért szokatlan produkciónak. Az esemény különösen az értelmiségi körökben váltott ki nagy viszhangot, és híre ment, hogy a Pecsában merőben új művészeti kezdeményezéseket is lehet látni.
      Lehel László102 támogatását is magam mögött tudhattam, aki úgy gondolta, hogy az értelmiségi rendezvények erősítik az intézmény pozitív megítélését. Egyre inkább szabad kezet adott nekem, ezt megkönnyítette az a tény, hogy a rendezvényeimhez szükséges pénz jelentős részét képes voltam előteremteni.
      Az általam képviselt művészeti programok egyre nagyobb figyelmet kaptak. Tánctársulatok és kortárs zenei formációk léptek fel, egyre többször. Kísérleti videóesteket, performanszokat, látványszínházat és a legkülönbözőbb furcsaságokat mutattunk be. Többször megkerestek egyes országok kulturális napjainak megszervezése kapcsán is, és felkértek a közreműködésre. A sorozatos nemzetközi bemutatók teljesen új minőséget és művészi világot hoztak testközelbe, amire mind többen csodálkoztak rá. Ezek az alkotások rámutattak arra, hogy a "kinti világban" nagyon komoly kvalitásokkal bír ez, a hazánkban lenézett, mindaddig csak a megtűrt kategóriában evickélő szubkultúra. A rendszerváltás után a média hozzállása is megváltozott. Tiltó korlátok hiányában bátrabban és nyíltabban írtak e művészeti terület eredményeiről.
      Nem lehet túlhangsúlyozni a külföldi támogatás jelentőségét, hozzájárulását a közmegítélés változásához. Ezzel, az egyértelműen politikailag motivált stratégiával olyan színvonalú művészi produkciókat mutathattunk be, amire korábban soha nem nyílt lehetőség. Mind több országba hívtak szakmai beszélgetésekre, találkozókra, olykor politikai rendezvényekre is. A nemzetközi kulturális diplomácia folyton ellátott munkával. Noha sokan úgy vélték, e művészvilágnak soha nem lesz számottevő közönsége, 1985 után rövid pár évvel már masszív, minőségi közönség látogatta a Pecsa művészeti proramjait. Eredményeimnek, és kiváltképp jelentős közönségbázisom kialakulásának köszönhetően a hazai szakma is felfigyelt munkámra.

A látogatottsági eredményeket az egyetemi évek után komoly személyes sikernek tekintettem. E szubkultúra az egyetemi kultúra gettóját maga mögött hagyva kilépett a nagy nyilvánosság elé, és a hazai kulturális élet egyik elfogadott szegmensévé erősödött. El kellett fogadni a tényt, hogy az innovatív művészet megkérdőjelezhetetlen része a kultúrának.
      A következő lépésként a pénzügyek rendezését tűztem ki célul. A rendszerváltozásig a megtűrtként kezelt produkciók bemutatása '89 után is csak külföldi pénzek támogatásával volt rendszerint lehetséges. Szerettem volna változtatni ezen a gyakorlaton, és a jegybevételeken túl más saját forrásra is szert tenni. Néhány pályázat ugyan megnyílt számomra, de ennél többre vágytam. Az állami vagy önkormányzati források megnyitását tűztem ki következő célként. Ismét a külföldi kapcsolatok nyitották meg a kapukat a célok eléréséhez.


A Petőfi Csarnokban nagy sikerrel bemutatott számos nemzetközi produkció fényében egyértelművé vált, hogy hasonló minőségű magyar produkciók megvalósulása a hazai művészek munkájának támogatása nélkül elképzelhetetlen. A magyar előadások közönsége a nemzetközi produkciókéhoz képest drámaian lecsökkent, így az általam összeállított program nem maradhatott kiegyensúlyozott.
      Talán 1991 nyara lehetett, amikor a holland állam Matra Fund programja támogatandó magyar művészeti kezdeményezéseket keresett, hároméves támogatásra. Tíznapi sikertelen keresés után a hollandok az általam javasolt megoldás mellett tették le voksukat.
      A holland pénzügyi segítség két szempontból is nagy jelentőségűnek mutatkozott. Egyrészt, mert hároméves finanszírozásról lévén szó, egészen kivételes lehetőséget nyújtott a nyertesnek - ne felejtsük, a hazai független művészeti világban mind a mai napig nem létezik ilyen léptékű strukturális támogatás!
      Másrészt, a hozzáférés feltételeként előírt hároméves üzleti terv is újdonságot jelentett. A hollandok csak ennek jóváhagyása után akarták a pénzt útjára engedni. Egy egyáltalán nem létező háttérre üzleti tervet készíteni kezdetben képtelenségnek tűnt, és be kell vallanom, az anyagot többször is visszadobták a hollandok, míg csaknem két év elteltével sikerült megírnom. De az üzleti terv kidolgozása során értettem meg, hogy csak hosszú távú, átfogó stratégiai tervezéssel lehet fejlődést elérni. Ha valaki a szervezetben és annak fejlesztésében napi szinten gondolkodik, szinte borítékolja a gyors kudarcot. A terv írása során meg kellett értenem, hogy Hollandiában az ötlet önmagában még nem jelent pénzt. A jó terv ugyan könnyen vonzza a pénzt, de elegendő időt kell szánnunk arra, hogy megtaláljuk a hozzá vezető utat. Azt is megtanultam, hogy a jó munka alapja a türelem, a precizitás és a fejlődés érdekében sokszor kell kompromisszumokat kötni.
      A holland pénz lehívásának egy épület megszerzése is feltétele volt, de sajnos két év után sem tudtam előrelépést felmutatni ez ügyben. A Főváros és a Kulturális Minisztérium (Minisztérium) rendszerint egymásra mutogattak, az épület ügye reménytelenül állt. A hollandok a támogatás visszavonásával fenyegettek. Stratégiát kellett váltanom, egy virtuális intézmény ötletével álltam elő. Így született meg a ma is működő Műhely Alapítvány gondolata, amelynek végül is sikerült felkavarnia az állóvizet, és lassan mozgásba hozni a történéseket.


A hazai produkciós rendszer megteremtését céljanként kitűző Műhely Alapítvány vákuumban jött létre, s működése szinte azonnal nagy visszhangot váltott ki. Végre megjelent egy cselekvőképes szervezet a civil szférában.
      A magyar művészeket a legkülönbözőbb módokon támogattuk: próbahelyeket béreltünk, oktatási programokat futtattunk, különböző produkciókat támogatttunk, hazai alkotókat külföldre küldtünk ki, volt, hogy a premier előtt bérelt helyen felépítettünk egy komplett színházat a hetes próbára. Foglalkoztunk emellett menedzserképzéssel, és elindítottuk a fiatal alkotókat támogató fórumokat is.
      A Műhely Alapítvány tevékenysége igen rövid időn belül széles körben ismertté vált, s ez mind több kaput nyitott meg előttem. Ekkoriban nem voltak finanszírozási problémáink, nem kellett források után kutatnom, azok szinte maguktól jutottak el hozzánk. Ezek zöme természetesen továbra is külföldről érkezett, de lassan az itthoni források is nyiladozni kezdtek. Többek között a Soros Alapítvány is támogatta tevékenységünket, ez akkor nagy jelentőséggel bírt. Pár év elteltével volt olyan időszak, amikor egyszerre több programot is futtattunk, és előfordult, hogy kilencen dolgoztunk a csöppnyi irodában.
      A hollandok nagyon elégedettek voltak, mert látták, támogatásuknak köszönhetően sikerült követ dobni a tóba. Az eredeti üzleti tervet sokszorosan felülmúltuk, és a British Council és a Pro Helvetia segítségével további hároméves programokat tudtunk elindítani. Az alapítvány híre eljutott a főváros vezetőinek fülébe is.
      S bár a Műhely Alapítvány igazi sikertörténetnek bizonyult, tisztában voltam azzal, hogy nyugodt és alapos munka csak saját infrastruktúrában valósítható meg. Nem mondtam le arról, hogy megfelelő helyet találjak magunknak, de sajnos nem találtam megfelelő ingatlant. Ebben az időben több művész is keresett épületet kulturális célokra. Ezt valószínűleg csak ösztönözték a város vezetésének nyilatkozatai, amelyekben az FMK megújítására vonatkozó eltökélt szándékukat többszöri alkalommal kinyilvánították, méghozzá új épületben. Az új polgármester, Demszky Gábor is többször tanújelét adta szándékai komolyságának ez ügyben.
      A kulturális szférában a 90-es évek közepén köztudott volt, hogy egyes műfajok, mint például a kortárs tánc, teljesen hontalanok a fővárosban. A helyzet ekkor már tarthatatlanná vált, és sajnos ennek orvoslására az FMK is teljesen alkalmatlannak bizonyult. Az Andrássy úti műemlék-épületet használó klubot építészetileg ugyanis képtelenség volt úgy átalakítani, hogy ki tudja elégíteni a megváltozott igényeket. A központ lehetőségeinek újragondolása elodázhatatlan feladattá vált. A kulturális szféra és az építész szakma közös véleményre jutott, és egyetlen megoldást láttak csak: új épületbe költözni. Az FMK akkori vezetése103 ugyanakkor értetlenül állt a dolgok előtt, s ennek a sajtóban is többször hangott adott. S bár ez egy kicsit visszafogta a városvezetés lendületét, de nem tudta elképzeléseinek megváltoztatására késztetni. A város kulturális vezetőinek, a kulturális főpolgármester- helyettesnek, Marschall Miklósnak, majd az őt követő Schiffer Jánosnak és a kulturális bizottság elnökének Körmendy Ferencnek, a legfőbb gondot ekkor már egy új ingatlan kiválasztása és megvásárlása jelentette.
      A recesszióban fuldokló Fővárosi Önkormányzat kasszájában azonban nem sok pénz állt rendelkezésre. Pontosabban állt, de az a budapesti Expo megrendezésére volt félretéve, amihez akkoriban sokan jelentős reményeket fűztek. A nagyvonalú, városformáló tervben, s egyúttal a világkiállításra elkülönített fővárosi költségvetésben szerepelt egy épület megvásárlásának terve és átalakítása új kortárs művészeti központtá. Sokan nagy reményeket fűztek ehhez a jövőbeli intézményhez, s elsősorban grandiózusos épületekben gondolkodtak. De amikor a nagy dérrel-dúrral beharangozott Expót nagy viták után lefújták, a sok huzavonát követően már alig maradt olyan ember, aki képes volt hinni az intézmény megszületésében. Az ingatlan után kutatók csalódtak a Minisztérium és a Főváros örökös határozatlanságában, egy részük belefáradt a várakozásba, mások, főként egzisztenciális okból, dolgozni kezdtek valahol. Az Expo lemondásának idején egyetlen konkrét ingatlanként az általam javasolt Liliom utcai ház maradt a tarsolyban: megvalósítható építészeti tervvel és reális költségbecslésekkel. Sőt, a vásárláshoz elengedhetetlenül szükséges tulajdonjogok is kellőképpen tisztázottak voltak. Ráadásul a lefújást követően a fővárosi kasszában visszamaradt Expo-pénz elég lett volna a Liliom utcai romos épület megvásárlására, ha végre döntés született volna felőle. Erre még csaknem egy évet kellett várni.


A Ferencváros a Főváros IX. kerületének régi-új neve. A Pest városkapuin kívül emelt városrész 1792-ben, I. Ferenc trónra lépésének alkalmából kapta nevét. Az 1879-ben Pest, Buda és Óbuda egyesítésével kialakult Budapest kerületei közül a 9-es sorszámot kapta az akkor már a mai kiterjedésével azonos városrész. A főváros jellemző, sugaras-gyűrűs szerkezetének két "sugara“, az Üllői út és a Soroksári út (ill. Duna-part) határolja, az egyes gyűrűk mentén pedig eltérő, kifelé haladva egyre kevésbé városias beépítésű egységekből épül fel.
      A Középső-Ferencváros a Nagykörút és a Haller út közé eső terület. A Haller út, amely sokáig a város határa, egyben árvízvédelmi vonala is volt, ma is a városias, zárt sorú beépítés határvonala. A Középső-Ferencváros Mester utca és Üllői út közötti részén a nyolcvanas évek végén elkezdődött városrehabilitáció nyomán jelenleg is élénk magánépíttetői tevékenység folyik. A szegényes, százéves bérkaszárnyák és a még régebbi, falusias házak helyén egyedi tervezésű társasházak épülnek - a budapesti átlagnál lényegesen nagyobb számban. A Ferencvárosi Önkormányzat (Önkormányzat) 1990 és 98 között több mint 4,5 milliárd forintot fordított erre a célra.

A Trafó
A Trafó - Kortárs Művészetek háza belső terének részlete

A Soroksári út és a Vágóhíd utca menti terület a malmok és egyéb, mezőgazdasággal kapcsolatos ipari tevékenységek területe volt, lakóházakkal keverten. A maguk korában korszerű, a Ferencváros múlt századi fellendülését lehetővé tevő gyárak, üzemek mára elavultak, privatizálásuk után is nehéz kérdés marad hasznosításuk vagy átépítésük. A bennük rejlő hatalmas lehetőségek finanszírozó híján egyelőre nem jutnak érvényre. Ezeknek az ingatalanoknak egyike volt a transzformátor épület a Liliom utcában.
      A tipikus öszvér épület hosszú évtizedek alatt nyerte el mostani, még mindig nem végleges formáját. A gépterem (a mai nagyterem) háromnegyed része 1909-ben épült fel. Az akkumlátorok tárolására szolgáló, kisebb termekből álló, többszintes épület hátulra került, kialakítva az épület máig megmaradt kettős szerkezetét (több szintű és több funkciójú). Egykori belső udvarát egy kis lakóház zárta le a mai parkoló helyén. A géptermet és a mögöttes akkumlátor épületet a későbbiekben meghosszabbítják, a nagyterem elnyeri mai, végleges méretét. Homlokzata ekkor még vakolt, két sorban ablakokkal megtört, magas lábazatú, s csak később, a Bauhaus térhódításának köszönhetően nyeri el mostani tégladíszítésű, ipari szecessziós külsejét.

Az egykori gépterem, ma színházterem
Az egykori gépterem, ma színházterem

1945 után bővítések és bontások egyaránt jellemezték a transzformátorház történetét, de funkcióváltás csak 1960-ban történik, amikor bezárják az itt működő dél-pesti transzformátor állomást, s megkezdődik a bent lévő berendezések rendszeres fosztogatása, lopása. Noha a vállalatot 1961-ben államosítják, az épület az Elektromos Művek (ELMŰ) kezelésében marad. Hamarosan a Likőripari Vállalat, ezt követően a Ramovill Szolgáltató Szövetkezeti Vállalat veszi meg. 1989-ben a Magyar Hitelbank vet szemet a használaton kívül álló építményre, amit aztán a Metra Külkereskedelemi Kft-nek ad tovább 1992-ben.
      A fordulat öt évvel a rendszerváltás után, 1994-ben következik be, amikor a Főváros - Szolnoki Vera ügyosztályvezető határozott fellépésének köszönhetően - hirtelen megveszi az egykori lepusztult transzformátor-állomást.


A 80-as évek végén fiatalok és művészek lázasan kutattak épületek után szerte a fővárosban. Ekkoriban divatja volt a lepusztult épületek kulturális hasznosítású terveinek, de többségük tiszavirág életűnek bizonyult, ingatlanspekulációk áldozatává vált. A politika, elsősorban pénzügyi gondokra hivatkozva, nem kívánt a költségvetési zsebbe nyúlni, hogy az egyébként jogos vágyakat kielégítse.
      A házkereső mozgalom hátterében valójában a kortárs művészetek intézményesülésének igénye állt. Az ún. alternatív kultúra művészei, valamint a kortárs műfajok alkotóinak és közvetlen környezetüknek eddigre szűknek bizonyult művelődési házak rendszere, amely jószerivel egyetlen támogató bázisukat jelentette. Önálló helyekre vágytak, ahol a progresszív kezdeményezések az általuk megfelelőnek és hitelesnek vélt környezetben élhetnének. Elementáris erővel tört fel egy kortárs művészeti intézmény létrehozásának igénye.
      Mint már említettem, hozzám hasonlóan sokan keresték ezeket a lehetséges városi pontokat. Jellemzően ezek a kutatások nem szorítkoztak egyetlen műfajra, hanem különböző művészetek képviselői közösen kerestek helyet maguknak. Ezek a "helykeresők" általában stabil anyagi háttérrel nem rendelkező, napról napra élő művészek voltak, akik valamilyen speciális missziót akartak megvalósítani. Ők - egzisztencia hiányában - hosszabb időt nem fordíthattak álmaik valóra váltására, egyszerűen nem engedhették meg maguknak a várakozást. Nekem volt "rendes" állásom, s ez azt is jelentette, hogy hosszabb időn át koncentrálhattam az ügyre. Visszatekintve, rá kell jönnöm, ez a tény döntőnek bizonyult sikeremben.

Az épület felkutatása önmagában sem bizonyult könnyű feladatnak. Üres ipari épületeket fellelni, illetve bejutni oda, sok nehézséggel járt Budapesten. Gyakran ezek az épületek kívülről fel sem ismerhetők, ezért sokan filmgyári szakemberek segítségét kértük, akik foglalkozásukból eredően kerestek forgatási helyszíneket, így ipari ingatlanokat is. Esetemben a nyomravezetők mégsem ők voltak.
      A Francia Intézet segítségével egy francia anarchista művészeti csoport érkezett városunkba, akik egy nyári művészeti fesztiválra kerestek üresen álló épületet. Magyarországi kapcsolataik révén valahogy nyomára bukkantak a Liliom utcában álló üres transzformátorháznak, sőt kinyittatniuk is sikerült a Hitelbank gazdátlanul hagyott épületét. Ehhez az akkori önkormányzatnak is köze lehetetett, valószínűleg közvetítői szerepet vállalt a tulajdonos és a franciák között. Ez azért is valószínű, mert akkor már egy éve Gegesy Ferenc állt a kerület kormányrúdjánál, aki polgármestersége kezdetétől tudatosan támaszkodott a művészetekre a kerület rehabilitációs folyamatában.
      Az anarchista művészeti fesztivál híre természetesen azonnal bejárta a várost, így jutottam el magam is az elhagyott trafóházba, ahol éppen Török Ádám készült koncertre. Még ma is emlékszem, a levegőben egy kiszuperált autóbusz lógott egy daru kampóján. Az épület tárva-nyitva állt, tereit szabadon bejárhattuk. Megdöbbentő világ tárult a látogató szeme elé, hiszen a szemét és a roncsok tömkelege az utcát is elborította. Mindez az akkor is működő Tűzoltó utcai gyermekklinikától ötven méterre! Mintha egy másik világba csöppent volna az ember a nagykörút közvetlen szomszédságában!
      Azonnal felmértem az egész épületet: a ház nem volt valami jó állapotban, de erősnek tűnt, és az elképzelt feladatokra is alkalmasnak látszott. A franciák pár hónap elteltével elmentek, és az ingatlan ezt követően senki földjévé vált. Őrzésével ettől kezdve senki, még a tulajdonos sem foglalkozott. A pusztulás és az enyészet vette át a hatalmat. Második látogatásom alkalmával a ház kongott az ürességtől, lépteim viszhangoztak az üres térben - máig a fülemben cseng ez a hang. A tető kezdett erősen beázni, a pincében állt az eső, feltört a talajvíz is, itt-ott egy-két punk horkolása hallatszott.
      1992-ben a Hitelbanktól az ingatlan átkerült a Metra Külkereskedelmi Kft-hez. Az új tulajdonos kipucolta az épületet, és kisebb erőfeszítéseket tett állagának megóvása érdekében.
      1994-ben az utolsó pillanatban sikerült megvenni, a Fővárosi Önkormányzat egy izraeli vállalkozó elől happolta el, aki tervei szerint azonnal lebontotta volna a házat. Az FMK vezetősége megtagadta az épület átvételét, így a kulcsokat a Petőfi Csarnok kapja meg. A ház őrzésére és karbantartásra minimális összeget biztosított a Főváros a Petőfi Csarnoknak.

Megindult az FMK átalakulása, valamint az FMK és a Petőfi Csarnok kortárs művészeti programjának lassú összefonódása, ami a Trafó megnyitásával zárult le 1998 őszén.


A Petőfi Csarnokban én lettem felelős a Liliom utcai épület állapotának megőrzéséért és hasznosításáért. Az épület őrzésének megszervezését tartottam a legégetőbb feladatnak, hiszen bármikor feltörhették. Az őrzés kérdése már csak azért is elengedhetetlenné vált, mert a Műhely Alapítvány projektjeihez, illetve a Petőfi Csarnokban megvalósult programokhoz megszerzett színházi technika már nem fért el anyaintézményem, a Petőfi Csarnok raktárában. Sokmilliós berendezések tárolását kellett tehát a Liliom utcai épületben megoldani. Az őrzés biztosítására a Petőfi Csarnok egyik dolgozóját költöztettem be a földszintes épületbe, aki az ottlakás fejében felügyelte a házat.
      Az épületbe lassan kezdett élet költözni, hiszen társulatok, együttesek próbáltak ott folyamatosan. Mivel a fűtés nem üzemelt, a termeket csak addig használtuk, amíg nem köszöntött be a nagy hideg. A próbalehetőség híre sebesen elterjedt a városban, és állandóan kerestek bennünket az igényekkel. Az egykori akkumulátoros helyiséget teljesen elrekesztettük a nagyteremtől, így egyszerre két-három csoport is tudott itt dolgozni. Ennek a koordinálását a Műhely Alapítvány titkára, az egykori Casus104 növendék, Szabó Adrienn végezte, míg a helyszínt az új őr biztosította. Az ingyenes próbalehetőség feltétele a helyiségekben is kifüggesztett biztonsági és házi szabályzatok betartása volt. A kommersz produkcióktól viszont bérleti díjat kértünk, a befolyó bevételeket pedig az épület megóvására és az elektromos kiadásokra fordítottuk.
      Eközben, valahányszor alkalmam nyílt rá, politikusokat, befolyásos embereket és művészeket vittem el a Liliom utca sarkára, arra kérve őket, lobbizzanak az épület mellett.
      Az ott folyó sokrétű munka jó érvként szolgált annak bizonyítására, hogy a romos térbe álmodott többfunkciós művészeti központ megvalósítása reális és hasznos a város számára. Ez sok döntéshozót győzött meg. Komoly támogatóra találtam a fővárosi kulturális bizottságból Körmendy Ferenc személyében, aki mindvégig motorja volt a projektnek. Eközben a külföldi kulturális intézetek is melegen tartották az ügyet.

Az események felgyorsulásában két fontosabb kulturális esemény játszott komoly szerepet. Az egyik az akkoriban felfutó és nagy szakmai megbecsülésnek örvendő Csányi János vezette társulat darabjának rádiós rögzítése volt a pincében, míg a másik a Budapesti Búcsú kapcsán rendezett egésznapos esemény, amit Máté Péter105 és Szalai Szabó István gründolt össze. Ez volt az első alkalom, hogy a transzformátor-épület hatalmas tömeg előtt különféle művészeti akcióknak adott helyet. A társadalmi nyomás egyre nagyobb volt, de továbbra is hiányzott a legfontosabb dolog: a pénz az építkezéshez.
      Miből lesz erre pénz? Hogyan lesz fenntartható az intézmény? A színfalak mögött ezen a két a stratégiai terven dolgoztunk a Szolnoki Vera által vezetett kulturális ügyosztállyal együtt. Ebben az időben kezdett a Fővárosnál kikristályosodni az a terv, mely szerint a Liliom utcai épület felújítását és a szükséges átalakításokat az FMK eladásából befolyó összegből finanszírozná a város, és a hiányzó összeget saját forrásból pótolná.

A Trafó színpadtechnikájának egyik fő eleme: a keret
A Trafó színpadtechnikájának egyik fő eleme: a keret

A Fiatal Művészek Klubja egyáltalán nem örült az átalakulás ötletének, de a főváros eltökéltnek bizonyult, és az ingatlan megvételét követően elindította az FMK szervezeti átalakítását. Ennek egyik állomása volt, mikor kineveztek az FMK élére 1996-ban, ami nem kis feszültségek közepette zajlott. Érkezésemkor az FMK épp hogy vegetált. Az Andrássy úti villa egyébként nagyon rossz állapotban volt, esetenként felmerült életveszélyessé nyilvánításának szükségessége is, ez csak sürgette a megoldásként felvázolt tervet. Az ott töltött egy év során sikerült megerősítenem az intézmény pénzügyi helyzetét, és mind több időmet fordítottam a villa eladására a Fővárost segítve. Végül az épületet a régóta benne üzemelő étterem tulajdonosának sikerült eladni.
      1997-ben, egy évvel a kinevezésem után, a hatról négy főre leszűkített FMK-stábbal átköltöztünk a Petőfi Csarnokba, ahol egyesíteni kezdtem ott folytatott munkámat a megújulásra ítéltetett FMK-val. A Csarnokban Trafó projektnév alatt jelentek meg az addig csak Petőfi Csarnok név alatt szervezett programjaim. Sokáig nem értették ugyan e kettős névhasználatot, de ezzel a kommunikációs módszerrel sikerült széles körben megismertetni a Trafó nevet, illetve felkelteni az előadások nézőinek és persze a média kíváncsiságát. Ezzel a fogással sejtetni engedtük, hogy valami új veszi kezdetét, ami beszédtéma lett a sajtóban, de a művészek körében is terjedt a hír, hogy van valahol egy romos épület, ahol az FMK-hoz kötődő profilt fognak kialakítani, és ahol lehet majd dolgozni, próbálni.


Miképpen tartható fenn az épület? Ennek a mindig is nehéz kérdésnek a tisztázása a Trafó esetében sem volt könnyű feladat. Köztudott, hogy a fenntartó szeretne mindig mindent a legkisebb költséggel megoldani, ráadásul rólam elterjedt a hír, hogy nagyon sok pénzt tudok szerezni. Kétségtelen, a Műhely Alapítvánnyal több száz millió forintot teremtettem elő, s programjaim nagy részét is külföldről finanszíroztattam. A technika jelentős része szintén külföldről származott, vagy legalábbis nem az intézményi költségvetésből szereztük meg. Kezdetben kétségbeejtő tárgyalási pozícióim voltak: sokan azt hitték, hogy azok a források, amelyeket az ügy előbbre lendítése céljából tudtam mozgósítani, egy életen át rendelkezésre állnak. Bárhogy is érveltem, a minisztériumi egyeztetéseken és a fővárosi tárgyalásokon rendszerint felmerült az nézet, hogy a Trafó működtetéséhez továbbra is külső forrásokat kell döntően felhasználni. Végül, amikor a költségvetés összeállítása lett a feladat, világossá vált mindenki számára, hogy minden realitást nélkülöztek ezek az álláspontok. A kínos szituációt megelőzendő az volt a stratégiám, hogy a tárgyalások során mindvégig hangsúlyoztam, a fenntartás önkormányzati feladat, míg a megvalósuló szakmai program országos jelentőségű, azaz a Minisztérium hatáskörébe tartozik. Koncz Erika és Baán László segítségével lassan sikerült ezt az álláspontot elfogadtatni a minisztériumnál, s a főváros ennek ismeretében vállalta az épület fenntartásának és minimális stábbal működtetésének folyamatos finanszírozását. Azaz kettős finanszírozású intézményként indulhatott útjára a Trafó. Elkezdődhetett az érdemi munka.
      Hatalmas eredmény volt mindez, még akkor is, ha a finanszírozás fenntartása óriási feladatnak bizonyult a későbbiekben. Fontos állomása volt ez az életemnek. A támogatás mikéntjének véglegesedésével, 16 év után, 1998-ra megvalósult az az álmom, amit még a 80-as évek elején, egyetemi tanulmányaim befejezése után fogalmaztam meg magamnak: nevezetesen az, hogy a kortárs művészet végre egy saját költségvetéssel rendelkező, önálló intézményt kapott. A Trafó ezzel valós stratégiai szerephez jutott, és most már bátran belevághattunk a következő nagy feladat megvalósításába, ami a nagyközönség és az innovatív kulturális szektor összekapcsolása volt.
      Az indulás izgalmas kérdései váltak aktuálissá. Miképpen dolgozzunk? Milyen stratégiát kövessen az intézmény? Mi legyen egyáltalán a neve?


A projekt eredeti célkitűzéséhez képest komoly módosuláson ment át. A kezdetben fő funkcióként megfogalmazott professzionális próbahely kialakítása a korábbinál kisebb hangsúlyt kapott. Eredetileg az itt elkészülő alkotásokat szerettem volna a Petőfi Csarnokban bemutatni. Csakhogy, amint közismertté vált a terv, mind több alkotó és barát mondta, hogy fontos lenne önálló bemutatóhely gondolatával kiegészíteni a projektet. Tény, hogy azokban az időkben nekem is nagy akadályt jelentett, hogy a hétvégi napok tabunak számítottak a Petőfi Csarnok életében. A péntekek és a szombatok jelentették az intézmény pénzkereső napjait, és ezt tiszteletben kellett tartanom, még akkor is, ha ez a programozás szempontjából gyakran megoldhatatlan feladatok elé állított, veszélyeztetve egy-egy jó program megvalósítását. Hasonló irányokba tereltek a politikusi körökkel folytatott beszélgetések is, melyek során egyértelművé vált, számukra egyáltalán nem fontos kérdés a próbahely, hiszen látogatók híján nem fokozza politikusi népszerűségüket.

Az általam felvázolt láthatatlan fejlesztésnek környezetemben érezhetően alig akadt komoly támogatója, a színházzal kiegészülő projektnek annál inkább. .gy elképzelésemet már az ingatlan keresésének fázisában kiegészítettem a színházi tér igényével. A terv lassan elszakadt a Petőfi Csarnoktól és az általa kínált nagyszerű adottságoktól. Szerencsére Lehel László megértően állt a változáshoz, és egyetlen alkalommal sem neheztelt emiatt. Valójában a Műhely Alapítvány volt az, ami 1992-től az eredeti koncepció szerint dolgozott nagy intenzítással és sok sikerrel, rengeteg segítséget nyújtva az alkotóknak, a próbamunkák teljes vertikumát támogatva.
      A Trafó építészeti terveiben e két funkció, a színházi, valamint a próbatermeket jelentő infrastrukturális háttér kiegyensúlyozottan jelent meg. Az FMK múltjából adódóan a képzőművészet lehetőleg optimális megjelenítése is kiemelt fontossággal bírt számomra, a régi hagyományok folytatásának fő terepe a Trafó pincéjében kialakított galéria lett.
      A végzetes torpedó lényegében az utolsó pillanatban érte el a projektet. A főváros építészei az általam választott és a terveken kezdettől fogva velem lelkiismeretesen egyeztető Schnell Judit építész készítette épületkülsőt elutasította. A súlyos döntés következményeként az épület eleje közönségfogadó részével, próbatermeivel, irodáival egyetemben nem épült meg. A projekt lényege semmisült meg. A tervben a színházi elképzelések maradtak uralkodók. Az események és döntések olyan gyors egymásutánban történtek, hogy ez lehetetlenné tette bármilyen kompromisszumos megoldás kiharcolását. Készült ugyan hirtelenjében egyszerűbb változat is, ami irodaként meghagyta volna a rossz állapotú, sarki lakó épületet, de ez sem kapott zöld utat. Annyi elemmel kellett akkoriban egyszerre megbirkóznom, hogy a fővárosi mechanizmusok ismeretének teljes hiányában esélyem sem maradt a tervek korrigálásra. A projekt eredeti része elúszott, egy három év múlva megvalósítandó második ütemre helyezték át, ami a mai napig nincs elindítva.


Ahogy arra már korábban utaltam, a művészet innovatív-alternatív vonala önálló megjelenési lehetőségét kereste a maga őszinte és saját jegyeit felvállaló környezetében. Erre, szerte a világban, a legkézenfekvőbb lehetőségek az elhagyott ipari épületek voltak. Az ipari épületek nagy részét a városi élet rendszerint integrálja, a város fejlődése "körbenövi", jó közlekedési infrastruktúrát fonva sokuk köré. A transzformátor épületének ipari szecessziós homlokzata is ennek az integrálódásnak, a környezethez való illeszkedés igényének a következménye.

Az eredeti funkcióhoz kapcsolódó transzformátor szó megőrzése kézenfekvőnek tűnt, mert tömören kifejezi legfőbb törekvésünket: átalakítani és hatni, azaz transzformálni. Budapest kulturális életét akartuk modernizálni, ezzel a szándékkal jöttünk létre. E döntéssel az épület múltja deklaráltan és felvállaltan részesévé vált az új funkciónak. A névválasztás őszinteséget sugároz. Múlt és jelen szolgálja egymást. A Trafó könnyen értelmezhető metafora, megjegyezhető, frappáns név. Erre különösen érzékeny voltam, mert a Petőfi Csarnokban hosszas szakmai vita folyt a Pecsa rövidített név használata körül. Végülis mindenki megértette és elfogadta, hogy az emberek becézik kedvenc helyeiket, és a szlengbe beépülni fél siker. A rövidített névhasználattal ezt is szerettük volna sugallni. Fontos szempont volt az is, hogy a "trafó" szó kimondása a külföldiek számára sem okoz gondot. Ezek a gondolatok vezettek a névadásához.
      A megnevezést azonban tovább kellett finomítanunk, a szó "trafó" ugyanis nem védett meg a színházi szakma részéről fenyegető veszélytől. Fennállt a lehetősége, hogy egy neves rendező vagy sikeres színházi csoportosulás szemet vet az intézményre. Ez az eshetőség egy találkozón valóban fel is merült. Ennek kivédésére azzal az igénnyel álltam a Főváros elé, hogy a Trafó a "kortárs művészetek háza" jelölést kapja, rögzítve ezáltal a profilját. Elfogadták. Sok vita folyt arról, hogy központ vagy ház legyen a megnevezés, de annak reményében, hogy több hasonló intézmény születik, nem akartam kisajátítani a "kortárs művészeti központ" kifejezést, és végül is a ház mellett döntöttem a közeljövő várható tendenciáit véve alapul. Az épület befejezetlensége is azt sugallta, hogy bizony nagyon távol vagyunk még attól a szakmai komplexitástól, amit a központ megnevezés takar.


Az épület szellemiségének maximális megőrzésére törekedtünk az építésszel, a lehető legkevesebb beavatkozással, s ahol lehetett, az ipari jelleg kihangsúlyozásával.
      A kiállítási terem és a színházi tér kialakításánál elsődleges szempontunk a flexibilitás és a könnyen kezelhetőség volt. A pakolás megkönnyítésének érdekében megőriztük eredeti helyén a régi liftet, amellyel mind a galéria, mind a nagyterem megközelíthető. A kiállítóban olyan megoldásokat alkalmaztunk, ami lehetővé tette a technológia széles körű alkalmazását. Hasonló elvek vezéreltek a nagyteremnél is. A színpadot nem emeltük ki a padlószintből, a lelátószerű nézőtéri tribünt kivehetőre terveztük, a fényrendszert a levegőben, a terem teljes hosszán végigfutó régi daru sínjeire fektettük fel, ennek köszönhetően az egész rendszer a terem bármelyik pontjára húzható, ráadásul két technikus elegendő a mozgatásához. Az alkalmazott szcenikai megoldásokban az egyszerűségre törekedtünk, fő szempont volt, hogy a technika kevés emberrel is könnyen kezelhető legyen. Ennek az elgondolásnak köszönhetően kerültek be elsőként a Trafóba függesztett rockzenei fény- és hangtechnikák.
      Mivel a nagyteremnek sokféle rendezvény igényeit kell kielégítenie, a színét is "lazábbra" vettük a színházban hagyományosan megszokott feketénél. Szürke és fekete lett, s ezzel a teljesen lecsupaszított tér kissé fullasztó hatását oldani tudtuk. Valójában a tervezés során értettük meg a "fekete doboz", mint színházi tér jelentését. Hogy nem a kényelem és az elegancia a lényeges, hanem a művészi kifejezés maximális kiszolgálása, a befogadó koncentrációjának elősegítése. Nem kell csábítóan szépnek lenni, mert az eltereli a befogadót eredeti szándékától, a mű megismerésétől, a mű és a néző közötti szellemi kapocs megteremtésétől.
      Az FMK hagyományaihoz hűen a klubot a pincében alakítottuk ki. Az irodahelységeket nagyon kis területre szorítottuk a második ütem közeli megvalósulásában bízva, amelynek során az irodák a közönségforgalmi terekkel együtt kerültek volna a végleges helyükre.




Előző oldal Tartalomjegyzék Következő oldal