A Corvin Művelődési Ház

A XVI. kerületben, Budapest részeként

A XVI. kerület honlapján Lantos Antal helytörténész ír Budapest eme peremkerületéről.

„1950. január 1-jével az 1949. évi XXVI. törvénnyel a négy nagyközséget, mint a Főváros XVI. kerületét, Budapesthez csatolták. (Árpádföld közigazgatásilag Cinkotához tartozott – SZ. R.) Ekkortól a települések fejlődési iránya jelentősen megváltozott, a súlypont a Mátyásföldön található Ikarusra, majd 1956-tól a Déli Hadseregcsoport Főparancsnokságának helyet adó területre tevődött át. A nevezett objektumokhoz a közműveket a Kerepesi út két oldalán lévő utcákban építették meg, s ezért e részek fejlődtek elsősorban. Így épült ki a Kerepesi út déli oldalán a Lándzsa utcai, majd Jókai utcai lakótelep. Az előbbi, részben az I. világháborút követően kialakított állami lakótelep helyén, míg az utóbbi sajnos nagyrészt a mátyásföldi villaterület egy részén épült meg. Ez hatott a repülőtér területén lévő ipari létesítmények fejlesztésére is. A Jókai utca és Kerepesi út találkozásánál indult meg a kerületi centrum kiépítése. Itt épült fel a rendőrség székháza, az OTP és az Állami Biztosító, a szakrendelő, a kerületi pártközpont, a posta, a patika és egy viszonylag jelentős élelmiszer áruház. A Kerepesi út északi oldalán épült fel az Elektronikus Mérőkészülékek Gyára (EMG) és mellette az Egyenes utcai, majd az Ikarushoz egészen közel a Centenáriumi lakótelep.
A Centenáriumi lakótelep Budapest kialakulásának századik évfordulójáról lett elnevezve, és két ütemben épült. Szerencsésen alacsony – legfeljebb ötszintes – épületek elhelyezésével, blokkos, majd nagypaneles építéstechnikával épült. Ugyanakkor Cinkota és Rákosszentmihály fejlődése egészen az 1980-as évekig stagnált. A kerület egészét tekintve a központi fejlesztések hatására kerületünkben a lakosság száma az 1950-es 46 000 főről, 70 000 fölé emelkedett. A 2. metróvonal megépítésének következményeként a kerület közlekedését átalakították. Megszűnt a szentmihályi BHÉV járat, és feladatát az autóbusz-közlekedés vette át. A lakossági létszám és az igények növekedése következtében felépült kilenc új iskola, és többet bővítettek. 12 óvodát és 9 bölcsődét építettek. A lakások száma megduplázódott és meghaladta a 28 000-et, ugyanakkor alapterületük a másfélszeresére nőtt. A teljes komfortfokozat ma már több mint 90%-os. A vezetékes vízellátottság napjainkban teljes és a gázhálózat is közel jár a 100%-hoz. A terület teljes szennyvíz csatornázása is egy-két éven belül mindenhol meglesz. Az utak szilárd burkolattal való kiépítése 80%-os.”

A száraz tényeken túl a sok zöldterülettel, patakokkal, sőt tavakkal körülvett terület kertvárosi jelleget őriz, és bár a fentiekből tudjuk, épült néhány lakótelep is, a kerületben élők zöme kertes házakban él. Az, hogy ez mennyire befolyásolja a kultúra befogadását, külön tanulmány kérdése lehetne, de azt leszögezhetjük, a terület tagoltsága nagyban hozzájárult a művelődés házainak hányatott sorsához. Az elmúlt közel hatvan évre visszatekintve láthatjuk, lehet a kultúra az emberi lét alapeleme, a hely, ahol áldoznak előtte, nehéz küzdelmek árán teremtődik meg. Ezek a küzdelmek mégis mindig egy-egy lépéssel közelebb visznek ahhoz, hogy a művelődés háza megszentelt hely legyen, kialakuljon az igazi közösségi tér. A következőkben a kultúra igazi teréért küzdők munkáját kísérjük figyelemmel, egy olyan időszakban, amikor a kultúra központilag irányított státuszt kapott.