ÓBUDA: AZ ÉPÍTKEZŐ KULTÚRA KÉTEZER ÉVE

A közművelődés új terei: kultúrházak, kultúrtermek, klubházak

A fordulat éve után, illetve a pártállami rendszer kialakulásával a társadalmi élet minden területét központosító törekvések hatották át. Nem volt ez másként Óbudán sem, a korábban felvillantott sokszínű (plurális) művelődési modell megszűnt, az önszerveződő civil közösségeket felszámolták, vagy beterelték valamelyik centralizált, ellenőrzött intézménybe, az egyházi kulturális közösségek megszűntek, vagy – igen redukált tevékenységgel – a plébániák, parókiák falai közé szorultak. Az egyletek, egyesületek, asztaltársaságok világa gyanússá, így felszámolandóvá vált. A kisvendéglők otthonos derűjét a talponállók egyen-ridegsége váltotta fel.

Ugyanakkor létrejöttek azok az új terek, amelyek később lehetővé tették a máig tartó kibontakozást, a közösségi élet, a művelődés újrateremtését. Eleinte a kisajátított egyleti, egyházi vagy egyéb tulajdonú ingatlanok, kaszinók, klubszerű intézmények bázisán, majd új kultúrházak (művelődési otthonok) építésével létrejött az állami irányítású közművelődési intézményrendszer. Fenntartása a helyi tanácsok feladata lett, felügyeletére miniszteriális és szakintézeti rendszert hoztak létre, de mindenütt szigorúan érvényesült a kommunista párt vezető szerepe. Óbudán – tekintettel az erős, párhuzamosan létező vállalati (szakszervezeti) intézmények sorára – ez a folyamat lassabban ment végbe, mint másutt. Létrehozták ugyan a kerületi központi kultúrházat (a mai Társaskör elődjét), a Kiscelli utcai kis úttörőházat (a későbbi Várkonyi György Úttörőház, a mai Óbudai Kulturális Központ elődjét), de az igazi fejlesztés csak a hatvanas években kezdődött meg, előbb a Zichy-kastély egy részének birtokbavételével (Óbudai Klubház), később a nagy úttörőház (a Várkonyi), majd a Békásmegyeri Közösségi Ház felépítésével. Mivel könyvünk más fejezetei ezekkel az intézményekkel bővebben foglalkoznak, itt csak a tény megállapítására szorítkozunk. A hatvanas évek nagy önkormányzati tervei (egyrészt a Zichy-kastély egészének közművelődési célú hasznosításával, másrészt egy új reprezentatív művelődési központ megépítésével kapcsolatban) anyagi okokból nem valósulhattak meg. Ugyanakkor létrejött és megszilárdult az az intézményi alap, amely – különféle szervezeti formákban – mindmáig létezik, fejlődik. A felsoroltakon túl ide tartozik a rendszerváltás időszakában átvett, a textiles szakszervezet központi könyvtárának bázisán újraalapított önkormányzati fenntartású Platán Könyvtár (és fiókkönyvtára), a helytörténeti gyűjteményből valódi múzeummá lett Óbudai Múzeum (jelenleg az utóbbi kettő egy szervezetbe tartozik). A hányatott sorsú Csillaghegyi Közösségi Ház (sokan ma is Banán Klubként emlegetik) betagozódása az Óbudai Kulturális Központba hosszú távú megoldást kínál Csillaghegy kulturális alapellátásához.

Színezi a városrész közművelődési összképét a minisztériumi, de főleg a fővárosi fenntartású intézmények jelenléte. Egy részükről szólnunk kell, mert jelenlétük nem formális, hanem valódi hatással bír a helyi közéletre, a kulturális szokásrendszerre, s végső soron a városrész kulturális színvonalának emelésére.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár több fiókot üzemeltet Belső-Óbudán és Békásmegyeren, tevékenységük megújulóban van, a hagyományos könyvtári szolgáltatásokon túl közösségi teret biztosítanak korábban nem megszokott eseményekhez. Az audiovizuális kultúra közvetítése, a számítógépes információ-szolgáltatás mindegyikben a hétköznapi munka része lett.

A múzeumok munkájában megfigyelhető örvendetes szakmai szemléletváltás a helyi közművelődés részeseivé tette ezeket a kisebb-nagyobb gyűjteményeket. Anélkül, hogy tudományos alaptevékenységük csorbult volna, közművelődési feladatok sorát vállalták, ma már nem képzelhető el az ő ismeretterjesztő, közösségépítő, szórakoztató tevékenységük nélkül a városrész kulturális élete. Elsőként a Budapesti Történeti Múzeum helyi intézményeit kell kiemelnünk: az Aquincumi Múzeumot és a Kiscelli Múzeumot (fiókintézményeikkel együtt). Részvételük nélkül a hagyományteremtő óbudai nagy események (Óbudai Advent, Óbudai Nyár stb.) egyszerűen elképzelhetetlenek. De meg kell említenünk más közgyűjteményeket is: a Kassák Lajos Múzeumot, a Vasarely Múzeumot (Victor Vasarely-gyűjtemény), a Textilmúzeumot (Textil- és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum), és folytathatnám a sort. A különböző fenntartású intézmények gyakorlati együttműködése – bár nem zökkenőmentes – igen ígéretes, és kedvező távlatokkal kecsegtet.

Megfigyelhető sok vendéglátóhely önkéntes szándéka arra, hogy hagyományos feladataik ellátása mellett a kultúrának is tetőt adjanak, csak példaként említjük a Kéhli vendéglő Krúdy-rendezvényeit, vagy a Kerék vendéglő értelmiségi asztaltársaságának vitaestjeit, az Attila szálló irodalmi estjeit. De találkozhatunk más vendéglőkben, „kocsmákban”, kávéházakban is irodalmi eseményekkel, tehát nyugodt szívvel állíthatom, hogy a ‘44-ben, majd ‘48-ban újra megszakadt asztaltársasági hagyomány is éledezik.