ÓBUDA: AZ ÉPÍTKEZŐ KULTÚRA KÉTEZER ÉVE

Vállalati, szakszervezeti közművelődési intézmények

Korábban szóltunk az ipar bázisán létrejött sokszínű egyleti, egyesületi világról. A szakmai alapon szerveződő, szociális és egészségügyi céllal megteremtett közösségek – mint láttuk – igen hamar kulturális, önművelési feladatokat is vállaltak. Tevékenységük mindig kapcsolatban állt az érdekvédelem fő szervezeteivel, a szakmai, illetve iparági szakszervezetekkel. A pártállam központosító törekvései idején logikus lépésnek tetszett, hogy a munkavállalók spontán szerveződéseként létrejött „szétszórt” elemeket egységbe forrasszák. A szakszervezeti művelődési otthonok hálózata ágazati rendszerben, de az egységes (egyetlen) szakszervezeti szövetség, a SZOT kontrolljával jött létre. Rátelepült – ahol lehetett – a korábbi munkásegyleti helyiségekre, vállalati intézményekre, és kezdeményezte ilyenek létrehozását minden nagyobb munkahelyen.

Bár mindvégig kiemelt feladata volt a politikai, az agitációs és propagandamunka, nem szabad lesöpörni ezen intézmények vitathatatlan eredményeit. A beáramló tanulatlan, képzetlen rétegek városlakóvá integrálásában éppoly fontos volt a szerepük, mint a szervesen fejlődő munkáskultúra értékeinek hagyományozásában. S mivel az állami (tanácsi, majd önkormányzati) intézményrendszer nem foghatta át a megnövekedett létszámú lakosság egészét, sokaknak a szakszervezeti művelődési otthonok jelentették a magas kultúrával való találkozás lehetőségét, sőt a köznapi ismeretszerzés és szórakozás egyetlen színterét is.

A nagytermes koncepció, amely a létrehozók eredeti szándéka szerint a tömeges politikai rendezvények kiszolgálására született (stupiditása mellett vagy ellenére) lehetőséget teremtett a színházi előadások fogadására, folyamatos filmvetítések (társadalmi mozik) működtetésére, társas összejövetelek, bálok, ünnepi találkozók lebonyolítására.

Óbudán hagyománya volt a vállalati kulturális életnek, így szinte zökkenőmentesen alakult ki az új intézményrendszer. Nem feladatunk ennek az intézményrendszernek a bemutatása, de érdemes lenne egyszer részletesen feltárni helyi hozadékát, addig, amíg a rendszerváltás után létrejött gazdaság-szerkezeti átalakulás folytán megszűnt intézmények iratanyaga még fellelhető, és amíg a működtető és látogató közösség emlékezete homályba nem vész.

A szakszervezeti művelődési otthonok hálózata igen sokszínű volt. Sokféle épület, helyiség, sokféle vezetés, sokféle szervezeti forma állt össze, egyben voltak közösek: tehetségük szerint szolgálták fenntartó közegüket.

Nem lehet egyformán kezelni a több épületből álló, művelődési központként működő gázgyári kultúrházat az egyetlen teremből és mellékhelyiségekből álló téglagyári „kultúrotthonnal”, a légópincéből könyvtár nélküli klubkönyvtárrá előlépett üzemi „kultúrteremmel”. De valamennyi intézménynek volt jól körülhatárolhatófunkciója, s többé-kevésbé állandósult közönsége. Óbudán jelentősebb, a lakosságot is kiszolgáló szerepre tett szert a hajógyári könyvtár és klub, a Goldberger (később PANYOVA) Fényes Adolf utcai művelődési otthona, a Csillaghegyi Lenfonó művelődési háza és a mellé települt textiles főkönyvtár (ebből lett később a Platán), látogatott volt a Textilfestőgyár kultúrotthona, a Harisnyagyár terme, az MMG Automatika Művek és jogelődei kissé zártabb intézménye, és így tovább (elnézést kérünk a kimaradottaktól). Ezek a kis intézmények, talán azért is, mert kevésbé voltak a hatalom látóterében, sokszor adtak helyet alternatív művészeti törekvéseknek, avantgárd kiállításoknak, underground zenei próbálkozásoknak.

Mivel személyes tapasztalataimból (20 évig voltam a vezetője) legjobban a gázműves létesítményt ismertem, rajta keresztül mutatom be a szakszervezeti intézmények tevékenységét.

A Fővárosi Gázművek Rt. Művelődési Központja

1913-ban világszínvonalú gázgyárat építtetett a főváros Óbudán, az aquincumi parton. Ez a gyár 1983-ig működött, 1000–3000 munkásnak, alkalmazottnak adott kenyeret. Létrehozásakor tervezői nemcsak korszerű ipari kultúrát kívántak megteremteni, hanem megalapozták a korszerű életmód kialakításának kereteit is. A gyárral együtt két kolónia is épült, egy kisebb a tisztviselőknek, vezetőknek, s egy nagyobb a munkásoknak. A máig megcsodálható munkáslakótelep nem munkaerő-raktárnak készült, hanem módot adott a teljes (a kor színvonalát meghaladó komfortos) életre. Felsorolni is nehéz, milyen szolgáltatásokat telepített a jó gazdaként viselkedő főváros a telepre. Volt legényszállás, gyári és telepi orvosi rendelő, fogorvos, posta, rendőrőrs (ma őrző–védő jellegűnek mondanánk), pékség, vegyesbolt, vendéglő, fodrász, trafik, húsbolt, néha zöldségbolt is, és természetesen a testi–szellemi nevelés intézményei is létrejöttek. Óvoda épült, alsó tagozatos iskolát működtettek, s nem hiányzott a csillaghegyi plébánia filiájaként működő alkalmi kápolna sem. Több sportágat űzhettek a telepen kialakított pályákon, természetesen a legnépszerűbb futballt, de rajta kívül kézilabda, akrobatikus torna, teke, tenisz is várta az érdeklődőket. A sportkör részeként úszószakosztály és igen látogatott természetjáró csoport is működött.

A vendéglő, illetve a gyári kantin különtermében a kezdetektől (1913) munkáskaszinó működött, ebből nőtt ki az 1923-tól önálló intézményként bejegyzett Fővárosi Gázművek Dal- és Önképző Egyesülete. Az egyesület klubhelyiségeket, könyvtárszobát kapott, a könyvtár anyagát 1917-től kezdték gyűjteni. A húszas évek közepére az egyesület mai értelemben vett művelődési házzá nőtte ki magát, az énekkaron kívül több zenekara, amatőr színjátszó csoportja, képzőművész köre volt. Annak ellenére, hogy kezdetben csak gázgyáriak lehettek tagjai a csoportoknak, s eleinte a vezetést sem bízták külső szakértőkre, az amatőr művészeti munka igen magas színvonalú volt. Először az énekkar, majd időlegesen a gázgyári színház kapott professzionális vezetőt, csak az ötvenes évektől vált általánossá a szakképzett csoportvezetők foglalkoztatása, sőt, a zenekaroknál akkor sem. A vállalati értelmiség mindig biztosította a megfelelő szakmai vezetést.

Érdekes volt a fenntartási modell. Az ingatlanokat a vállalat tartotta karban, gondoskodott a közművekről, az alapvető eszközökről. Minden egyebet a tagdíjak, illetve a belépők árából kellett fedezni. A cég legtöbb dolgozója tagja volt az egyesületnek, nem volt kötelező, de megszólták a kimaradókat. A meglehetősen jól fizetett gázgyáriak jövedelmük 1%-át (ez néha változott) adták össze tagdíjként, s ez a belépőkkel együtt nemcsak a személyi kiadásokat, hanem az egyre nagyobb jelmez, kellék, díszlet, kotta stb. költségeket is fedezte. Az egyesületet tekintélyes társadalmi elnök és elnökség irányította, 1923-ban a későbbi főpolgármester, Ripka Ferenc volt az elnök. Tiszteletdíjat csak az ügyvezető (ma intézményvezetőnek mondanánk) és a könyvtáros kapott.

Az öntevékeny óbudai dalárdákat – a Hyppolit a lakáj című film hatására is – általában nem tartja sokra a közvélekedés. Pedig a szakma igen sokra tartotta őket!

A Gázgyári Énekkar a kor legnagyobb zeneszerzőivel tartott kapcsolatot, s a legjobb karnagyok közül kerültek ki szakmai vezetői. Kodály Zoltán nem véletlenül bízta a „Felszállott a páva” zeneakadémiai bemutatóját a gyári kórusra, s András Béla (vagy később Wéber István) sem véletlenül ragaszkodott évtizedekig a férfikarhoz. A „dalosok” hazai és nemzetközi díjai, serlegei külön vitrint töltenek meg az Óbudai Múzeumban. Az énekkar egészen a művelődési ház megszűnéséig működött.

Hasonlóan magas színvonalú volt az amatőr színjátszás is. Bár repertoárjuk ritkán törte át a kor népszínműves–operettes szokásainak ketrecét, az előadások kivitelezése mindig professzionális minőségű volt. Ehhez több tényező járult hozzá. Elsőként a színházterem léte: a vasfüggönyös, forgószínpados, a kor színvonalán világított, megfelelő díszletraktárakkal ellátott tágas színpadtér akármelyik kisebb városi színház igényeit kielégíthette volna. Másodszor: a helyi értelmiségben volt igény a színházi munkára, a díszlettervezéstől a rendezésig, a zenei kísérettől a társulatszervezésig minden szerepre volt helyi vállalkozó, s maga a színjátszás is minden társadalmi rétegben (elsősorban a művelt szakmunkások és a kistisztviselők körében) magas presztízsű tevékenységnek számított. Egész családok, nem egyszer három nemzedékhez tartozók játszottak, dolgoztak együtt. Harmadszor: Óbuda színházi élete (már szóltunk róla) Pest árnyékában nem fejlődött olyan mértékben, hogy lefedje azt az érdeklődést, amely a színház iránt kialakult. Különösen a Kisfaludy Színház megszűnése után a Gázgyári Színház (néhány más amatőr társulattal együtt) betöltötte a városrész színházának szerepét is, néhány évadra profi szereplőket is szerződtetve állandó telt házas előadásokkal szolgálta ki a már nem kizárólag közvetlen környékbeli közönséget.

A televíziózás elterjedése, a hivatásos színházak jobb elérhetősége, és számos más ok miatt a hatvanas években új modell alakult ki az amatőr színjátszás hazai fejlődésében. A hagyományos társulat itt is felbomlott, helyébe elsősorban fiatalokra építő stúdiómunka kezdődött, szintén szép sikerrel, sok jó előadással. 1964-től az Aquincumi Stúdió tagjai közül sokan váltak hivatásos színészekké, s néhány előadásukra (például Brecht Koldusoperájára) máig emlékeznek. Ezt követően mintegy másfél évtizedig a magyar alternatív színházak egyik kiemelkedő együttese, a Stúdió K dolgozott a művelődési központtá nőtt intézményben, őket a Nap Kör művészcsoportja követte. Ezekkel párhuzamosan évekig működött két színházi jellegű képzés, vizsgaelőadásokkal, alkalmi műsorokkal gazdagítva a helyi színházi kínálatot. A színjátszás is csak az intézmény megszűnésével ért véget.

Más amatőr művészeti csoportok munkáját csak megemlítem: a képzőművész kör a kezdetektől dolgozott a házban, időnként egy-egy tánccsoport, bábos csoport is alakult, nemzetközi sikereket ért el az Anilin amatőr animációs filmstúdió, állandó kiállító csoportnak számított (a második világháborútól a bezárásig) a fotókör.

Az intézmény megalakulásától kezdve működési helyet (és támogatást) adott a helyi zenekaroknak. A szokások, divatok változása szerint volt itt komolyzenei együttes, többféle jazz- és tánczenekar, sajátos – komolyzenét játszó – pengetős zenekar. Sramli, az idők haladtával beat, rock, pop színezte a palettát. Az intézmény bezárásakor tizenegy zenei formáció kötődött a kultúrotthonhoz.

Természetesen nem az amatőr művészeti mozgalomra szűkült az intézmény munkája. Két nagy könyvtárat (50 000 kötetes főkönyvtár Óbudán, 20 000 kötetes főkönyvtár a Köztársaság téren) működtetett, mindkettő letéti könyvtárak sorát látta el. Programszervezésük része volt a ház életének, de az irodalmi események fő gazdái ők voltak.

A kezdetektől fogva a társas élet színtere volt a ház, eleinte asztaltársaságok, hobbi körök kötetlen együttléte jellemezte ezt a tevékenységet (kártyások, rádióamatőrök, sakkozók, sportbarátok társaságai stb.), a szocialista fordulat után ezeket a csoportokat formalizálták, s klubokként működtek tovább. A művelődés átpolitizálódása idején a klubok mindig megőrizték eredeti céljaikat, a címkék változtak, a tevékenység maradt. A nyugdíjasklubok mindvégig fontos hordozói voltak az öntevékenységnek, a kultúraközvetítésnek.

Az oktatás, a képzés szintén a kezdetektől jelen volt az intézményben, az óbudai könyvtár és a mellette működő olvasókör az önképzés bázisa volt a két világháború közötti időben. A szociáldemokrata párthoz, a szakszervezetekhez kötődő művelt szakmunkások szerepe ebben igen jelentős volt.

Az ismeretterjesztő előadássorozatok, munkásakadémiák, művészeti, közhasznú és nyelvtanfolyamok nagy közönséget vonzottak, s a bevételt is növelték. A személyi számítógépek megjelenésével megkezdték, és a bezárásig folytatták az alap- és középfokú számítógép-felhasználói tanfolyamokat.

1948 után az intézmény a szakszervezeti művelődési otthonok hálózatában, ezen belül a vegyipari szakszervezet fennhatósága alatt működött, gyakorlatilag azonban megőrizte korábbi vállalati jellegét, csak a felügyelőinek a száma nőtt. Néhány országos tendencia természetesen éreztette hatását, az oktatásban megjelent az iskolapótló funkció, hosszú ideig működtettek kihelyezett általános iskolai osztályokat, befogadtak célirányos technikumi képzést is. Nőtt az ideológiai jellegű feladatok száma, elsősorban az ismeretterjesztésen belül. A színház nem működhetett tovább a gyárkapun belül (éberség!), helyette új színházterem épült az addig kistermes rendszerű épület mellé, s az átalakítás közelítette a házat a politikai szándékokat hordozó nagytermes koncepcióhoz. 1962 után lassan megszabadult az intézmény a szereptévesztéstől, s újra elsősorban a közösségi érdekek, a kulturális értékek szolgálatába állhatott.

A gázgyári művelődési ház mindvégig a helyi közösségi élet központja volt. Az igények és a szokások alakulásával a nyitott szolgáltatások köre is bővült. Két területet kiemelek, de számos más példát is felsorolhatnék. Az intézmény teljes fennállása alatt különös fontosságot tulajdonított a gyermekekkel történő foglalkozásnak. A háború előtt bázisa volt a gázgyári cserkészcsapatnak, részt kért a gyermekek szabadidős foglalkoztatásából, később hasonló módon támogatta a gázgyári úttörőcsapatot, ennek megszüntetése után azokkal az iskolákkal működött együtt, amelyekbe a telepi gyerekek zöme járt. Nyári napközis tábort üzemeltetett, amelynek keretében rendszeres foglalkoztatás mellett kirándulások, városismereti programok, filmvetítések, művészeti foglalkozások is voltak. Hosszú időn át balatoni és hegyvidéki sátortáborokat is szervezett. Gondoskodott a családi ünnepek gyermekközpontú megtartásáról, jótékonysági akciók diszkrét lebonyolítója volt. A másik kiemelt feladat a helyi társadalom eseményeihez a háttér szervezése, a lebonyolítás segítése volt. Ez nemcsak a formális események (képviselői beszámolók, fogadóórák, lakógyűlések) befogadására szorítkozott, hanem a helyi információáramlás eszközeinek megteremtésére is kiterjedt. Többször megjelent a „Gázgyári mindentudó” stencilezett füzetsorozata, amelyben a legfontosabb helyi információkat tették közzé, a buszmenetrendtől az orvosi ügyeletek rendjéig, a kulturális programok mellett a hétköznapi információk hosszú soráig. A havi műsorfüzet mellékleteként eleinte stencilezetten, majd nyomtatva megjelentették a Telepi Harsona című helyi lapocskát. A kábeltelevízió megjelenésekor saját erőből és lakossági hozzájárulással saját hálózatot építettek ki, amelyben 8 (később több) nagy csatorna mellett helyi képújságot és naponta saját gyártású információs és szórakoztató blokkot sugároztak, s átvették (szalagokon) a még szűk hálózattal rendelkező kerületi adó műsorát is.

A Fővárosi Gázművek privatizációs tárgyalásai során az intézmény fenntartását illetőleg minden érdekelt fél kinyilvánította akaratát, így újabb telephely, egy manuális művészeti műhely létrehozása is megkezdődött. Mégis – különféle tulajdonjogi háttéralkuk meghiúsulása miatt, a korábbi fenntartó Fővárosi Gázművek menedzsmentjének szándéka ellenére – a csúcsformában teljesítő intézményt a kilencvenes évek végén jogutód nélkül felszámolták. Azóta romossá vált leletraktárként várja a felújítást vagy a lebontást.