AZ ÓBUDAI TÁRSASKÖR TÖRTÉNETE

Gyimesi László

Udvarház a város szívében – a legendás és valóságos „Zichy”

A Zichy-kastély fogalom. A Zichy-kastély Óbudán – köznapi valóság. Kimondjuk a szót, s nem is figyelünk, mire gondol a beszélgetőpartnerünk. Az egyetlen fővárosi barokk udvarházra, az egykori gazdasági épületekkel övezett ékszerdobozkastélyra? A most benne található valamelyik intézményre? Melyikre? Az Óbuda történetét meghatározó család rezidenciájára? Vagy a most több gazda kezén létező, rekonstrukcióért kiáltó műemléki együttesre?

Volt a közelmúltban néhány olyan év, amikor ha kimondtuk: a Zichy – mindenkinek a művelődési intézmény jutott eszébe, a Frankel Leó Művelődési Ház kötelékébe tartozó, de igazában önálló életet élő Óbudai Klubház.

Ezt a legendássá lett közművelődési intézményt a kezdetektől dr. Merényi Judit vezette, helyettese, első számú segítője, „ikertestvére” Wéber Éva volt. Mindketten a magyar kultúraközvetítés kiemelkedő személyiségeként ismertek, harmincegy évet dolgoztak együtt. A Zichy (a továbbiakban Klubház) története az ő elbeszélésük nyomán bontakozik ki.

A kezdetek

A régi Frankel végnapjairól, az átköltözésről, az új intézmény létrehozásáról így emlékezik dr. Merényi Judit: 1970. december 2-án léptem be a Frankel Leó Művelődési Házba, ami mint épület, a mai Társaskör helyén létezett, lerobbant, szokványos kultúrházként. A Zichy-kastély más volt: megjelenésével, környezetével épp úgy,mint az akkori Óbuda, valami nyugalmat, valami jó értelemben vett vidékiességet sugallt.

Filkorn Ferenc igazgatása alatt működött a Frankel, én művészeti előadóként kerültem oda. Akkor még halvány gondolat sem volt a Zichy-kastély klubházzá alakítása. De volt akkoriban Óbudának egy – a kulturális területért is felelős – tanácselnök-helyettese, Kurilla József, akinek érdemei a Zichy-kastély ügyében is elévülhetetlenek. Mindenképpen megérdemelne egy posztumusz kitüntetést, mert ő az óbudai kulturális életnek olyan élesztője, ösztönzője volt, ami akkor is, most is páratlannak számít. Hatalmas vitákat gerjesztett a munkája, de végül támogatót nyert az akkori pártbizottságon, annak a Maróthy Verának (Maróthy Gyulánénak) a személyében, akire én mindig hálás szívvel gondolok.

Miért is, hogyan is lett a klubház? Kurilla József elhatározta, hogy a Zichy-kastélyt lépésről lépésre megszerzi a közművelődés számára. Először a kiskastélyi rész lakásait kellett kiváltani, hiszen a háború után ott átmeneti megoldásként lakásokat hoztak létre. Ebben kitűnő partner volt az akkori tanácselnök, akit Horváth Károlynénak hívtak. A kerületi gyárak, üzemek dolgozóinak társadalmi munkájának igénybevételével megkezdődött a kastély renoválása, átalakítása.

Mivel nem volt rendben minden felhatalmazás, fegyelmi eljárás is indult a kerületi vezetők ellen ez ügyben, de talán éppen a minisztériumi kezdeményezésre, a kastélyépület emeletére költöztetett Kassák-gyűjtemény (a mai Kassák Múzeum) párhuzamos létrejötte elaltatta a vádakat. A Vasarely-gyűjtemény (a mai Vasarely Múzeum) ideköltöztetésekor már senki sem emlékezett rájuk.

A helytörténet ügye is összefonódott Kurilla nevével. Az ő ösztönzésére iskolai gyűjtések segítségével alakult ki a mai múzeum gyűjteményének alapja. A főváros centenáriumának megünneplésére, azaz Pest, Buda, Óbuda egyesülésének századik évfordulójára készülve jött létre az Óbudai Helytörténeti Gyűjtemény. Janek Éva csinálta egyedül, ő csaknem egy időben érkezett velem, kitűnő szakember, remek kolléga volt. Ennek a gyűjteménynek részét képezte, például az akkor rekonstruált Tóbiás Simon kádármester műhelye, amivel tele volt az ország. A rádió minden reggel ajánlotta…

Akkoriban született az ifjúsági törvény, a közművelődési törvény, s ezek kapcsán teremtődtek pénzügyi alapok is a klubházi munkához. Eleinte arra gondoltunk, hogy ifjúsági klubházként működjünk, viszont párhuzamosan volt igény arra is, hogy legyen egy igazi művelődési központja a kerületnek.

A Klubház kialakítása 1976. és 79. között ment végbe (a régi Frankelt 1979-ben zártuk be). Eleinte kisközösségek dolgoztak benne, horgászklub, sakk-kör, ilyenek… Hol voltak még akkor a civil kezdeményezések? Azért lettek klubok, közösségi terek, mert az épület adottságai azt tették lehetővé.

Ugyanakkor a későbbi jellegzetes tevékenységi formák is hamar helyet találtak maguknak. 1976-ban Somogyi József kiállításával nyitottunk, ezt a későbbi pincegaléria helyiségeiben rendeztük. 1977-ben már koncertek voltak a kastélyban.

Két nagy rendezvény volt már ‘76 októberében–novemberében, a kastély nagytermében. Az egyiken Simándy József lépett fel, Moldován Stefánia volt a vendége, a másikon pedig Sinkovits Imrét és családtagjait fogadtuk… Törekednünk kellett arra, hogy az első események nagyot szóljanak. Sikerült. Nem ment baj nélkül: nem hangversenyterem a terem zongora nélkül, gondoltuk és vásároltunk egy használt Steinway zongorát, akkor hihetetlen áron, háromszázezer forintért. Bizony sokáig tartani kellett érte a hátunkat. Most a zeneiskolát szolgálja.

Még a tanács égisze alatt létrejött a nagyterem használatáról egy megállapodás, a termet a Kassák Múzeummal közösen használtuk, évente egy hónapig kizárólag a Kassák rendelkezett vele, a többi tizenegy hónap programjait mi koordináltuk.

Borzasztó volt a terem akusztikája… Ezen úgy segítettünk, hogy egy neves textiles iparművésztől, Gecser Lujzától vásároltunk egy nagyméretű fali textilt, amelynek segítségével az akusztikát rendbe tettük, és gazdagodtunk egy műalkotással. Ezért a textilért is sokat hallgattunk. Ma a Szombathelyi Textilmúzeumban van letétben és cserében nekünk kölcsönzött alkotások díszítik a mai Társaskört.

1977-ben felkerestem a Filharmóniát, és kezdeményeztem a kastélykerti szabadtéri komolyzenei koncerteket. Akkoriban szűnt meg a kiscelli sorozat, korábban megszűntek a Károlyi kerti hangversenyek, így volt esélyünk rá.

Jelentős ellenállást kellett legyőznünk, mert az volt a vélemény, hogy ahova a filharmónia beteszi a lábát, ott többé fű nem terem: rátelepszik az intézmény életére,elnyomva a többi tevékenységet. Ügyeskednünk kellett, megoldottuk, hogy a fővárosi illetékesek kezdeményezzék a koncertsorozatot, így játszva ki a helyi ellenállást. Hatszázezer forintot kaptunk az udvari bútorokra, Balaton típusú kerti padok voltak, mi, lányok a két kezünkkel pakoltuk le, rendeztük be az udvart. A színpad először a kastély előtt volt, később került az udvar északi oldalára.

Az első két évben, amíg a régi Frankelben dolgoztam, persze sűrűn átjártam a Fő térre, a rendezvényekre. Az utolsó nagy esemény a régi házban a Krúdy évforduló volt… 1978-ban ünnepeltük a születésének századik évfordulóját. Ragyogó összeállítással, műsorral, Krúdy-vacsorával emlékeztünk rá. A Huszonötödik Színház már nem került át a Klubházba, ők két évig játszottak a Frankelben, de előbb elköltöztek, minthogy a Klubház befogadhatta volna őket.

A Klubházban a műsorok mellett, valóban dolgozni kezdtek a klubok. Először talán a hanglemezgyűjtők klubja, aztán a szerb–horvátok… (akkor még nem fordultak szembe egymással), aztán jöttek a többiek: a dzsesszklub, a nemzetközi sikereket elért fotóklubot is átmentettük ide a régi házból. A fotóklub ma is működik, mégpedig kitűnően. Rengeteg hivatásos fotós, fotóművész került ki közülük, s ma is sorra nyerik a díjakat.

1979-től kezdődött az Óbudai Esték sorozata, amelyben részint irodalmi, részint zenei események követték egymást. Nem estünk abba a hibába, hogy azt higgyük, mindenhez értünk, nem magunk szerkesztettük az esteket, hanem mindig megfelelő szakértőket, neves, hozzáértő embereket kértünk fel erre. Meggyőződésem, hogy a tényleges értékteremtés, értékátadás egyetlen útja ez.

Hatalmas sikere volt az Ötszemközt esteknek. Híres színészek, művészek vállalkoztak közönség előtti önvizsgálatra, Kálmán György, Várady Hédi jut hirtelen az eszembe, Fényes Szabolcs életében először itt vállalt a zongora mellől nyilvános beszélgetést, de folytathatnám. Várhegyi Tibor – kapcsolatai révén – a könnyűzenei élet kiválóságait hozta közénk, Nádas Gábor rendszeres vendégünk volt, néha Bradányi Ivánnal közösen. Nagyon sok kamara-zenekari, irodalmi est is volt, a költészet napjára, a zene világnapjára mindig készültünk, s természetesen a fontos évfordulókról sem feledkeztünk meg.

És jöttek a zenekarok

Aztán elkezdtek jönni a zenekarok. Először Salánki Hédiék (1)Salánki Hédi csembalóművész. Évekig a magyar rádiónál és a televíziónál volt zenei szerkesztő, rendező és zenei műsorvezető. 1983-ban az Egyesült Államokba ment, hogy tovább képezze magát. A Rutgers Egyetemen csembalóművészetből szerzett diplomát majd doktorátust a New York-i Juilliard Iskolán. révén… Ők próbálták meg a televízió segítségével a házi muzsikálás hagyományait feleleveníteni. Mi ebben abszolút partnerek voltunk. A televíziós sorozatban feltűnt amatőr zenészeket, a belőlük alakult együttest befogadtuk, itt próbáltak a Zichyben. Igen jó színvonalú amatőr együttessé váltak.

Áthoztuk a Frankelből a Varga Károly vezette zenei klubokat, az Ifjú Zenebarátokat, az Ifjú Operabarátok Klubját, a Mozart Klubot. Szombatonként – kis túlzással – övék volt a ház.

Nemsokára jött az a vonószenekar, amely később Budapesti Vonósok néven szerzett nemzetközi hírnevet. Jöttek, mentek, átalakultak, beolvadtak, kiváltak – formálták önmagukat, meg persze a Zichy zenei életét. A világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekart már a rendszerváltás terelte hozzánk, de ez már egy másik történet.

Jelentkezett egy társaság, úgy hívták őket, 180-as csoport. Petrovics Emil tanácsára befogadtuk őket, így került hozzánk a legizgalmasabb kortárs zeneszerzők sora. De már itt sündörgött a Muzsikás Együttes, az alakulgató Népzenei Iskola néhány leendő munkatársa is. Mielőtt maga a Népzenei Iskola létrejött volna, már tanítottak itt. Aztán jött a Budapest Ragtime Band (2)Ebben az évben ünnepli harmincéves évfordulóját a Budapest Ragtime Band, amely 1980-ban alakult jazz- és klasszikus muzsikusokból. A zenekar egyedi hangzása a merész ötleteknek és a hagyományos ragtime zongorajáték újszerű hangszerelésének köszönhető. Lukácsházi István a Budapesti Vonósokban játszott, ő biztatta testvérét, Lukácsházi Győzőt, a zenekar első vezetőjét, hogy itt keressenek fellépési és próbalehetőséget.

A belső műhelymunka mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a szabadtéri rendezvények. A Filharmóniának köszönhetően megépült a nagy nézőtér, ami 1200 fő befogadására volt alkalmas. Nehezen hihető, de sokszor több mint 1200 fő szorongott a koncerteken. Hosszú szüneteket tartottunk, s olyankor mindig nyitva volt a helytörténeti gyűjtemény. És az emberek bementek oda… A hátsó udvaron pedig kiállításokat rendeztünk, olyan szoborpark-félét hoztunk létre, kortárs szobrászokat hívtunk meg.

Fontos részét jelentették a Zichy kínálatának a Várhegyi Tibor által szerkesztett sanzonestek, ahol kitűnő színészek, énekesek, zenészek sora lépett fel. Olyan népszerűek voltak ezek az esték is, hogy sokszor nem lehetett rájuk jegyet kapni. Amikor szegény Tibor meghalt, kísérleteztünk más szerkesztőkkel, műsorvezetőkkel, de a korábbi varázs többé nem tért vissza. De az esték nem múltak el nyomtalanul. Ezekből nőttek ki azok a művészeti szalonok, amelyek már az új Társaskörben élték virágkorukat.

De térjünk vissza az udvarhoz. Mint mondtuk, a Filharmónia segítségével felépült a kastély udvarán a színpad, a nézőtéri emelvény. Gondoltuk, hogy ez a színpad más produkcióknak is helyet adhat. Jöttek a befogadott, főleg zenés színházi vendégjátékok, de kimondottan erre a helyre is készült két produkció. Akkoriban kezdődtek a máig szokásos könnyűzenei koncertek is. Jobb volt a helyzet, mint ma, hiszen akkor ott volt a klubház egésze háttérintézményként, kevesebb gondot okozott a produkciók kiszolgálása (öltözőkkel, mosdókkal, mindenfélével). A kastélykerti koncertek kitűnően sikerültek. Bársony Éva, aki már akkoriban is az Esti Hírlap újságírója volt nevezte először a Zichy-kastélyt így: zenedoboz Óbudán.

A Filharmónia esőhelyszínként a Zeneakadémiát szerezte meg, ez néha nehéz feladat elé állított bennünket, nem lévén még internet, mobiltelefon, rádiós közleményekben kellett értesíteni a közönséget a helyszínváltásról. A Filharmónia néha délután kettőkor közölte, hogy este esni fog az eső… Mi meg – ragyogó időben – vártuk itt a közönséget, hogy megmondhassuk, át kell bumlizniuk a városon az esőhelyszínre. A túlzott óvatosság tulajdonképpen tönkretette a kitűnő sorozatot. Ezért más partnereket kellett keresni. A Szabad-Tér Színház társulatával – megváltozott repertoárral – folytatódtak a szabadtéri előadások, koncertek, operettek, sikerek és néha bukások követték egymást. Később a népszerű prímásversenyek hatására hosszabb időre a cigányzenéé (és a népzenéé) lett az udvar.

Itt rendeztük meg az első iparművészeti kirakodóvásárt is. Pihe, azaz Harsányi Mária kolléganőnk (ő most a Társaskör igazgatója) Hollandiából importált ötlete volt a kulturális piac. Mivel az udvaron már lebontották az emelvényeket, újra szerettünk volna arculatot adni a kastélykertnek, később pedig magának az újjáformálódó Fő térnek. Az első Kulturális Piacot 1990-ben a Magyar Televízió Stúdió szerkesztőségével együtt szerveztük, de minden anyagi támogatás nélkül. Az évekig pozitív szaldóval záruló vásárok azért lehettek eredményesek, mert a résztvevőkkel, az „árusokkal” mintegy kockázatközösségben csináltunk mindent.

Új ünnepek a kerület szívében

Az iparművészeti vásárokat, a Kulturális Piacokat megelőzően évekig megrendeztükaz Óbudai Vigasságokat, kirakodóvásárral, színházzal, gyermekprogramokkal…

Igazán népszerű programok voltak. Esténként összeállítottuk az alkalmi újságot, kinyomtuk, szétkapkodták. Az ötéves ciklus után azért kényszerültünk feladni ezt a rendezvénysort, mert nem tudtuk kezelni a vásárosokat. Nem tűrhettük a kultúra égisze alatt a fröccsöntött giccsparádét, s nem volt eszközünk a visszaszorítására. Egyébként is az a tapasztalat, hogy öt év alatt minden programsorozat elfárad, megújításra szorul. Kár a vigasságokért, ez volt a nyolcvanas évek nagy eseménysora. Ha meggondoljuk, két színházi játszóhely, a Fő tér 4. előtt és az udvaron, zene, tánc, mi minden együtt! Elmúlt. Több ezer ember fordult meg ilyenkor a Fő téren, konflissal jártuk be a környéket, gyönyörű, színes programok voltak.

Minden, ami manapság sikeres a kerület kulturális életében, innen a Zichyből indult. A Társaskör komolyzenei központtá válása, a most zajló Óbudai Nyár sorozatok… Hosszú ideig mi szerveztük ezt a fesztiválszerű, az egész városrészt megmozgató kavalkádot. 2009-ben került az átszervezett Óbudai Kulturális Központ feladatkörébe.

Rengeteg ötlet adódott a kollégákkal, barátokkal folytatott beszélgetésekből, könnyed találkozókból. Egy ilyen mondjuk így, terefere után hoztuk létre az évekig sikert sikerre halmozó Zene Óra című beszélgetős műsort a televíziós Várbíró Judittal és Sebestyén Jánossal. A tartalmas estek „piár-értékét” nem kell magyaráznom, ha egy órányi televíziós hirdetési időt vásárolunk helyette, arra elment volna az éves költségvetésünk, így meg ország-világ látta: létezünk, dolgozunk. Rengetegen gáncsoskodtak, próbáltak hozzáértés nélkül beleszólni a dologba, szerencsére túléltük.

Amikor 1988-ban visszakaptuk a házat (azaz megnyílt a teljesen megújult épületben az Óbudai Társaskör), bizony nehéz volt újra bevezetni… De amikor megjelentünk a televízióban, azonnal megéreztük az érdeklődés növekedését és ez csak az első pillanatban volt külsődleges érdeklődés.

Mindig a helyi sajátosságokhoz igazítottuk a kitalált, megtalált programokat, sohasem másoltuk másokét. Az borzasztó fontos, hogy az, amit csinálsz, az oda való legyen, ahova kitaláltad.

Mikor, hol, mit… Ezek az alapkérdések. És a hogyan! Elfelejtettük a nyolc órás munkanapot. 1976-ban lettem a Frankel igazgatója, attól kezdve sem ott, sem a Zichyben nem volt jelenléti ív. Nem volt túlóra sem: mindenki mindig annyit dolgozott, amennyire szükség volt. Úgy gondoltuk, hogy valaki vagy odaadja az életét ennek az ügynek, vagy elmegy. Soha nem kellett senkit győzködni, e tekintetben jól választottuk ki a munkatársakat.

Az Óbudai Klubház szakmai munkatársai voltak: Andrási Gábor, Harsányi Mária, Janek Éva, Kiss Mária, Kovács Gyöngyi, Major Lilian, Mészáros Mihályné, Várhelyi Katalin.

A gazdálkodásról: támogatásunk mindig csak a béreket és a rezsit fedezte, az úgynevezett tartalmi munkára mindig mi magunk szereztük meg a pénzt. A saját bevételek, a pályázatok szerepe már a „Zichys” időben igen fontos volt, és a jelentőségük később csak növekedett.

A „visszaköltözéskor”, azaz az újjászületett Óbudai Társaskör megnyitásától csökkent, majd megszűnt a klubház jelentősége. Működnek ma is kulturális intézmények a kastélyban (az Óbuda Múzeum most kapott korszerű, új arculatot, dolgozik a Térszínház, a megújult Kassák Múzeum, a Kobuci kert), de ezeknek már kevés közük van a legendás Zichyhez. Hogy miért történt ez így? Egyszerű a válasz. A Zichyben, akárhogy szerettük is, a komfortosság érzete nem volt meg. Szétdarabolt volt maga a ház is (kastély- és szárnyépületre). A többfunkciós épületegyüttesben maga a létünk is elég sok súrlódásra adott „lehetőséget”.

A költözéssel „végre tiszta vizet tudtunk önteni a nyílt kártyák közé”. Egy hely, saját terület, egy funkció. Számított a pénz is. A két épület fenntartása lehetetlen volt egy költségvetésből.