A XVII. kerületről

Budapest Főváros XVII. kerülete hivatalosan 1950. január 1-jén alakult meg az itt lévő történelmi falvakból. A két legrégebbi ősi magyar falu, a ma 944 éves Rákoscsaba (egy 1067-es oklevélben „Chabaracausa” – Csabarákosa – néven) és a Pousa Racusaként (Pósa Rákosa) először 1265-ben említett Rákoskeresztúr.

Később, a XIX. század utolsó éveitől alakult ki az 1907-ben nagyközséggé váló Rákosliget és az 1922-től önállósuló Rákoshegy. Ma már részben önálló identitással bírnak, az 1950-es városegyesítéskor még nem önálló, később azonban benépesült településrészek is, Rákoscsaba-Újtelep, Rákoskert, Régiakadémia-telep, Akadémiaújtelep.

A történelem viharai a Rákosmente területét sem kímélték, így lakosságának öszszetétele is többszöri átalakuláson ment keresztül. A tatár- és törökdúlások megritkították e falvak lakosságát, olykor pedig el is néptelenedtek, olyannyira, hogy a földesurak szervezett betelepítéseket kezdeményeztek, miután felismerték, hogy birtokaik csak akkor hoznak hasznot, ha azokon megfelelő számú jobbágy él és dolgozik. Valószínű, hogy Rákoscsabára is érkeztek telepesek, bár erre nézve alig találunk adatokat. Bél Mátyás említi (1737-ben), hogy a XVIII. század első negyedében magyar és német telepesek gyarapították a lakosságot. Fényes Elek magyar–német falunak nevezi (1837) a helységet, Borovszky Samu pedig azt írja (1910), hogy 1720-ban németek költöztek ide. Természetesen lehet, hogy azért nincs több adat, mert valójában nem is történt számottevő telepítés, mivel nem volt rá szükség, hiszen Rákoscsaba a háborús időkben csak rövid időre néptelenedett el. Továbbá elgondolkodtató, hogy az 1850. évi statisztikában kizárólag magyar népesség szerepel.

Bonyolultabb, de ugyanakkor ismertebb a rákoskeresztúri telepítések története. Az 1720-as években beköltözött szlovákok után 1756-tól több hullámban (1760–70, 1780, 1785), szülőhelyükön vallási üldözött, evangélikus, német telepesek érkeztek, többségében a mai Ausztria területéről, Karintiából, Stájerországból, Würtenbergből, Felső-Ausztriából.

Ezek az események nem minden esetben jelentették a népesség számának emelkedését, ugyanis az öt–tízévente megjelenő jövevények sokszor a járványokban meghalt vagy elvándorolt korábbi lakosok helyét foglalták el, őket „pótolták”. A XVIII. század végére mindkét faluban befejeződtek a népmozgások, s ezzel kialakult az újkorra jellemző nemzetiségi tagolódás. Rákoscsabán a lakosság döntő többsége magyar, az elenyésző kisebbség német volt. Rákoskeresztúron a szlovákok alkották a legnagyobb, a németek a közepes, végül a magyarok a legkisebb népcsoportot. Ez a településképre is rányomta a bélyegét, a Podmaniczky-kastélytól Pest felé eső részen kialakult a Németfalu, Rákoscsaba felé pedig a Tótfalu, melynek szomszédságában helyezkedett el a Tabán, ahol magyarok és tótok éltek vegyesen.

Rákoscsaba és Rákoskeresztúr életére nagy hatással volt az első Budapest–Hatvan vasútvonal megnyitása 1867-ben, majd a Budapest–Újszász–Szolnoki vonalé 1882-ben. A településeken élők ekkor kerültek még közelebbi kapcsolatba a fővárossal, onnan pedig megindult a kitelepülés, részben az ottani lakhatás nehézségei miatt, részben a kiváló közlekedésnek köszönhetően. Ezután kerültek lassan kisebbségbe a nemzetiségek, továbbá az addig többséget alkotó evangélikusok Rákoskeresztúron, a reformátusok pedig Rákoscsabán. Szintén ennek köszönhető a már említett új települések és településrészek kialakulása is.

A művelődéssel kapcsolatban mindenképpen megemlítendő az a nemes gesztus, amelyet az 1928-ban elhunyt gróf Vigyázó Ferenc tett, szülei, Vigyázó Sándor és Podmaniczky Zsuzsanna végakaratával egyetértésben, amikor a rákoskeresztúri Podmaniczky–Vigyázó vagyon nagy részét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. Ennek köszönhető, hogy tudományos testületünk az I. világháborút követő veszteségek ellenére lábra tudott állni.

Természetesen az 1945 után társadalmi átalakulások – pl.: a földosztás, majd a kollektivizálás, az egyházak szerepének háttérbe szorítása –, valamint az 1950-es városegyesítés jelentős hatással voltak a helyi közösségek életére, de szociológiai értelemben talán ezeknél is komolyabb változást okozott az, hogy a kerület központi településén, Rákoskeresztúron, a régi Német- és Tótfalu, valamint a Tabán helyére 1971-től a ’80-as évek közepéig egy óriás lakótelepet építettek fel.

A rendszerváltás környékén és utána a hagyományos civil és kisebbségi szervezetek más kerületekhez képest is gyors újjáalakulásának, megalakulásának lehettünk tanúi, ám ezek a társadalmi szerepvállalás területén még messze nem érik el azt a szintet, amelyet a két világháború között a művelődési, művészeti, kisebbségi szervezetek, polgári körök, alapítványok stb. elértek. A XVII. kerület – pár éve a Rákosmente nevet használva – pedig Budapest azon kevés területe közé tartozik, ahol a lakosság száma – többek között az új lakóparkok építésének is köszönhetően – még növekedett is a legutóbbi időben.

Rákosmente több egykor itt élő, alkotó, a közéletben tevékenykedő, jeles személyiséggel büszkélkedhet. Például Laborfalvy Róza és Jókai Mór, itt Rákoscsabán, a katolikus templomban fogadott örök hűséget egymásnak 1848 augusztusában. Rákoskeresztúron született Bulyovszky Gyula, a negyvennyolcas forradalmi ifjúság egyik vezéralakja, későbbi neves zsurnaliszta. Rákoshegyen élt és alkotott Bartók Béla 1911-től 1920-ig. A ház, melyet 1912-től bérelt, ma Rákoshegyi Bartók Zeneházként őrzi emlékét. A kedvelt író-, költőnő, Erdős Renée 1927-től 1944-ig szintén itt írta műveit, jelenleg muzeális intézmény viseli nevét. Rákoskeresztúron élt Kotász Károly, Rákoshegyen alkotott Czimra Gyula festőművész és Laborcz Ferenc szobrászművész. A Gózon Gyula és Berky Lili színész-házaspár Rákosligeten élt, és itt töltötte ifjú éveit Gregor József operaénekes is. Szintén a település jeles személyisége volt Csekovszky Árpád keramikusművész, a 20. századi kerámiaművészet egyik legjelesebb alakja. Többségükről kulturális intézményt, iskolát neveztek el. Rákosmentén ma is nagyon sok művész él. Csak képző- és iparművészként, több mint nyolcvan alkotó választotta lakóhelyének.